A tutajt jégkrémpálcikákból készítették nagypapával, valamikor augusztus végén. Az előkészületek már májusban megkezdődtek, amikor Zappi megkapta az első vaníliás-mandulás Hócseppet. Először apró harapásokkal a kemény, mandulás borítását ette meg, majd élvezettel falta be a se nem túl édes, se nem túl krémes vaníliás közepét. A pálcikáját gondosan öblítette le a kerti csapnál, majd betette a fiókba. Aztán a nyár során elfogyasztott további huszonháromét is.
A tutajt jégkrémpálcikákból készítették nagypapával, valamikor augusztus végén. Az előkészületek már májusban megkezdődtek, amikor Zappi megkapta az első vaníliás-mandulás Hócseppet. Először apró harapásokkal a kemény, mandulás borítását ette meg, majd élvezettel falta be a se nem túl édes, se nem túl krémes vaníliás közepét. A pálcikáját gondosan öblítette le a kerti csapnál, majd betette a fiókba. Aztán a nyár során elfogyasztott további huszonháromét is.
A tutaj tervrajzát minden vasárnap áttanulmányozták nagypapával az ebéd után. Megbeszélték a rögzítési pontokat, kicsit vitatkoztak a kötőanyagokról. Újra és újra kitárgyalták a vitorlakérdést. Ennek kapcsán adódott a nagymama bevonása, aki varrógépén elkészíthette volna a kis vitorlát, ha megnyerik a tutajmissziónak. Volt azonban kockázat: ha a nagyi nem áll az ügy mellé, titokban kell folytatniuk a hadműveletet, illegalitásba vonulva. A tutajtervezőket ilyen dilemmák foglalkoztatták vasárnap délutánonként a diófa alatt. Zappi nagyszülei ugyanis kertes házban laktak, nem túl messze attól a paneltől, amelynek aljában a télen elromlott a hőcserélő. De arról majd később, egyelőre még tavasz van, zöldellnek a levelek. A nagypapa így fordult épp Zappihoz:
– Rozsda, a kerékgyártó nyugdíjba szeretne menni.
– Én nem szeretném, hogy nyugdíjba menjen – mondta gondterhelt arccal a kisfiú. – Hogyan fog akkor működni a műhelyünk?
– A tengerimalacoknak öregkorukban el kell utazniuk a tengerhez, máskülönben világnagy szomorúság nő a szívükben – simogatta meg nagypapa Zappi fejét. – Mi pedig nagyon szeretjük a kedves kis Rozsdát, igaz? Nem szeretnénk, ha búslakodna.
– De nekünk szükségünk van rá! – húzta össze a szemöldökét Zappi. – Mi nem tudjuk a csatornákat és árkokat a gumiba rágni a metszőfogunkkal, mint ő.
– Így igaz, sokszor próbáltuk, de se a te tejfogad, se az én protézisem nem tud mintákat rajzolni a kocsikerékre, csak Rozsda szupererős metszőfogai! – mondta nagypapa, majd zakója belső zsebéből elővette a tutaj első tervrajzát. Kiterítette a négybe hajtott papírt Zappi elé az asztalra. A szekrényről levette a Nagy világatlaszt és fellapozta az ország térképénél.
– A város szélén folyik a Rendes-patak, mi is szoktunk ott kirándulni – mutatott rá egy kis kék vonalra. – Sok-sok kilométer után belefolyik a Csorjác folyóba, ami aztán a Dunába folyik, a Duna pedig a Fekete-tengerbe. Rozsda, a pótolhatatlan kerékgyártó ott igazán boldog lesz.
– Rendben. Ha a tengerimalacunk elhajózik, a műhelyt egy időre bezárjuk – mondta eltökélten Zappi. – Minden hétfőn, szerdán és pénteken szomorkodni fogok, hogy nincs velünk; kedden, csütörtökön és szombaton pedig örülni fogok, hogy boldogan él a Fekete-tengeren. Vasárnaponként pedig terveket kovácsolunk majd, hogy mi legyen a műhellyel.
Augusztus végére összegyűlt elegendő jégkrémpálcika, elkészülhetett a tutaj. Rozsda addigra már nagyon sokat aludt, igazán lassan ment a barázdarágás. Sajnos a nagypapa se tudta olyan gyorsan emelgetni az abroncsokat, mint korábban, nehezen vette a levegőt. Így aztán a hónap utolsó péntekjén bezárták a műhelyt, és megüzenték környékbeli autósoknak – apának, tesóöcsinek és Szomszédjózsinak –, ideje, hogy másik gumis után nézzenek. Vasárnap délután kisétáltak a Rendes-patakhoz, a vitorla nélküli tutajra tettek répát, káposztalevelet, és elköszöntek Rozsdától. Nagypapa a botjára támaszkodva mondott néhány mondatot, innen jutott eszébe Zappinak, hogy egy botöntőműhelyt kellene üzemeltetni.
– Hiszen neked most csak egy botod van, de mi van, ha mondjuk jegesmedvére vadásznál? Akkor szükséged lesz egy olyan botra, amiben szigonypuska van! Amikor boltba mész, praktikus lenne rá egy bevásárlókosár! – lelkesedett Zappi. – A tesóöcsinek csinálhatnánk egy olyat, amiből vizet lehet sprickolni, a nagymamának meg olyat, amiből lekvárt folyat a kenyeremre. Vagy nutellát!
– Remek ötlet – köhintett óvatosan nagypapa. – A botöntésre a legjobb a hőcserélő. Ha találnál egyet, bármilyen botot önthetnék neked.
– Mi az a hőcserélő? – kérdezte Zappi.
– Beledobsz valamit, amit ő hőre cserél – válaszolta a nagypapa. – A hő segítségével pedig bármilyen anyagot megolvaszthatunk.
Már sárgultak a fákon a levelek, amikor a korábbi gumisműhelyt, ami a padláson volt, felszámolták. A nagypapa nem tudott volna felmászni, igazság szerint már az ágyból is nehezen tudott felkelni, és mivel bármikor előállhatott botöntési vészhelyzet, fontos volt, hogy az új műhely olyan helyen legyen, amit könnyű megközelíteni. Szerencsére Zappi egyik nap azt vette észre, hogy a gondnok bácsi bent felejtette a hőközpont zárjában a kulcsot. Elfordította és belépett. Kellemes meleg volt odabent, a csövek furcsán kanyarogtak jobbra és balra, kutyorogtak és pukkogtak, folyamatos halk zúgás andalította a levegőt. Később apa áthozta kocsival nagypapát, aki minden eszköz működését elmagyarázta Zappinak.
– Ezt itt a mágnesszelep, ennek segítségével tudjuk majd a különböző folyadékokat, csokipudingot, madártejet, kólát a botba töltetni. Az a zöld a ferdeszelep, azzal rögzíthetünk mindenfélét. Az a gömbfejű a hőmérséklet-érzékelő, fog sípolni, ha elég meleg van és el lehet kezdeni a botöntést. Addigra kitaláljuk, hogy mit szeretnénk elcserélni a jó melegre. Hogy görkorcsolyát vagy edzőcipőt tegyünk-e a hőcserélőbe. A bot, amit szeretnénk, itt a kisajtón fog kijönni. Viszont mivel ez veszélyes szerkezet, csak én kezelhetem, se neked, se tesóöcsinek, de még apának sem szabad belenyúlnia.
Zappi az ősszel minden vasárnap délután nagypapa ágya mellett ücsörgött és átbeszélték a botok kinézetét, a lehetséges funkciókat, a gyártási folyamat lépéseit. Nagypapa közben már sokszor elaludt, lassabban ment a munka. Zappinak néhány részletet többször is meg kellett ismételnie, de abban megegyeztek, hogy anyukának karácsonyra biztosan készítenek egy olyan botot, amivel el lehet repülni Franciaországba, hogy végre láthassa Párizst. Nagymama azt javasolta, hogy Zappi vegyen egy croissant-t a sarki pékségben, hagyja az ágy mellett, és nagypapa majd a hőcserélőbe teszi.
Mikor az első fagy megérkezett, mérgelődtek a panellakók. Nem volt ugyanis fűtés. Hidegek volt a csövek, a lépcsőházban mindenki a szerelőt várta. Zappi is vastag pulcsiban, dupla nadrágban vacogott három takaró alatt. Délután hazaért apa és azt mondta:
– Beszéltem a mesterekkel, pénteknél előbb nem tudnak új hőcserélőt hozni. Addig rákötik a tartalék egységet, de nagy meleg nem lesz. Gyere, pakoljunk össze néhány napra váltásruhát, a nagyiéknál alszol. Átmész a nagypapával, okés? Jobban lett és lent vár! Még a botja sincs nála, viszont azt mondja, vidd a szánkót, tud egy helyet, ahol fel lehet vele ugratni a Holdba.