A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról.
Az űrhajó nesztelenül siklott a levegőben. A pilóta a társához fordult:
– A koordináták a következők: é. sz. 46° 13′ 00″, k. h. 24° 48′ 00″.
– Azaz? – kérdezett vissza a másik, aki éppen egy számítógép monitorját böngészte.
Azaz megérkeztünk. A pontos idő 17,30.
– Azaz?
– Azaz éppen időben érkeztünk.
A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról. Véres csata helyszíne tárult a legénység szeme elé: emberek százai hevertek szanaszét a földön, egyesek még vonaglottak vagy halkan jajgattak, halálos sebükre szorítva kezüket, mások már mozdulatlanul, vérbe fagyva feküdtek, szemük mereven bámult bele a semmibe. Itt-ott lándzsás lovas népség kisebb-nagyobb csoportjai ügyködtek azon, hogy a futók közül minél többet igazítsanak útba e semmi felé. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja őket, hogy a menekülők eldobálták fegyvereiket, szimpla vadászattá változtatva az eleinte férfias küzdelmet. A levágott fegyvertelen soha többé nem fog fegyvert ellenük – gondolhatták. S tették a dolgukat. Vagy ami annak tűnt az adrenalin és a vodka hatása alatt.
– Kedvem lenne egy kis rendet tenni itt – szólalt meg egy hang a pilóta háta mögött, aki érezte, hogy súlyos kéz nehezedik a vállára. Meglepetten nézett fel. A parancsnok állt mellette. – De sajnos nincs engedélyünk rá. Megtalálta, Gábriel? – fordult a számítógépeshez.
– Még nem – válaszolta a megszólított, és idegesen pötyögött a billentyűzeten. – Megvan! – kiáltott fel izgatott örömmel, s a monitoron egy sebesen mozgó zöld pontra mutatott, nyomában öt-hat ugyancsak iparkodó fekete ponttal.
– Helyes! – mosolygott a parancsnok. – Hm, a kukoricásba tart… Eszes fickó. Ha jelt adok, leszállunk.
Ezalatt a „zöld pont” lélekszakadva tört előre a kukoricatáblában. Egy pillanatra visszanézett. Üldözői, a lovasok még az úton vágtattak, de látta, hogy nem tévesztették szem elől. Gyomra összeszűkült a félelemtől. Riadt vad módjára cikázott a tekintete. Egérutat keresett, de kukoricánál egyebet nem látott. Az enyhe szellő a füléig sodorta üldözői zs és ty hangokban gazdag ordítozását. Ismét futásnak eredt. „Istenem, egy lovat, egy lovat!” – dobolt a vér a fülében. Érezte, hogy legalább a zubbonyt jó lenne levetni, mert csak akadályozza a menekülésben, de erre nem volt idő. Bár nem láthatta, üldözői közben megálltak a kukoricás szélében, felmérték a köztük lévő távolságot, s már nem siettek annyira. A vezetőjük dzsidájával az országút egy távoli pontjára mutatott. Újabb menekülőket pillanthatott meg. Odakiáltott valamit az egyik emberének, majd a lovára csapva a többiekkel együtt elvágtatott. A megszólított egy pillanatig dermedten bámult utánuk, aztán röhögve megrázta lándzsáját, és lova szügyét a kukoricásnak fordította. A ló könnyedén szökellt előre a puha talajon, a távolság lovas és menekülő közt vészesen csökkent. Előbbi már hallotta áldozata zihálását. Ajka vigyorra húzódott, s jól megmarkolta fegyverét. Egy pillanatra a társai után fordította a fejét, hogy vajon látják-e, amint teljesíti a küldetését. A porfelleg azonban eltakarta őket. Sebaj! Megsarkantyúzta a lovát, lándzsáját döfésre emelte. És akkor arcára fagyott a mosoly. A menekülő férfi eltűnt. A lovas hitetlenkedve nézett körül, majd fejét oldalra billentve hallgatózott. Semmi. Végül leugrott a lováról és a kukoricákat hatalmas csapásokkal jobbra-balra döntögetve, öles léptekkel előre indult, aztán visszafordult, majd minden irányban módszeresen bejárta a környéket. Dühében többször is beledöfött a földbe, hátha titkos alagútra bukkan. Hiába. Be kellett látnia: áldozata kámforrá vált. Sűrű ortodox keresztvetései elárulták, hogy ördögtől valónak tartja a dolgot.
Igor Ivanovics egész életében mélyen hallgatott az esetről, mert attól tartott, bolondnak tartják, ha elmeséli. Igaz, a vodkával sem bánt szűkmarkúan aznap reggel, de akkor is… Biztos, ami biztos, amint visszatért Oroszországba, keresett egy ikonfestőt, megfestette vele Szent Haralamposz képét, és soha, egyetlen napon sem mulasztotta el, hogy lefekvés előtt imádkozzon hozzá.
*
Pár másodpercig tartott az egész. A kimerült férfit felrántották a fedélzetre, s az űrhajó máris elemelkedett a földről. Amikor a parancsnok belépett az irányítóterembe, a fiatalember egy fotelben üldögélt, s elkerekedett szemekkel bámulta a műszereket.
– Adtatok frissítőt neki? – fordult Gábrielhez.
– Igen, igen, feltöltöttük az energiacelláit… – bólintott gépiesen a másik, s közben értetlenkedve fürkészte a monitort –, hanem valamit nem értek… Biztos, hogy ő a célszemély?!
– Ezt hogy érted? – Azt mondja, Petőfinek hívják, és magyar… De nekem itt az áll, hogy Petrovics, és hogy…
– Ő az – bólintott a parancsnok, s mosoly suhant át az arcán.
– De magyar?!
– Igen, ő döntött így. S mától kezdve, ha kíváncsi vagy, milyen a magyar, csak őrá gondolj. Nem leszel egyedül.
– Uram, kicsoda ön? – ugrott fel helyéről a fiatalember, aki egy szót sem értett az idegenek párbeszédéből. – És minek köszönhetem, hogy…
– Annak, Sándor – nézett rá melegen a parancsnok, hallatlanná téve az első kérdést –, hogy vége. Lejárt az idő. Ennyi volt. Az Atya magához rendelt.
Petőfi meghökkent.
– Az Atya?! És mi lesz a többiekkel?!
Az ablakhoz rohant. Abból a magasságból még jól látszott, amint lent száguldoznak a kozákok, s túlélők után kutatva még a szénaboglyákat is átdöfik pikáikkal.
– Szörnyű! – borzadt el – Ilyen sokan vannak?!
A parancsnok bólintott.
– Legalább az öreget nem visszük magunkkal?
– Bemre gondolsz? A „dicső tábornokodra”? – kérdezett vissza a másik, s amikor Petőfi meglepetten rákapta a tekintetét, szemében huncut fény csillant. – A te „dicső tábornokod” megússza, ne féltsd. Már amennyire úszni lehet egy mocsárban. De tudhatta volna, hogy hatszoros túlerővel szemben nem kezdünk csatát. Csak magának köszönheti.
– Uram, akkor én is visszamegyek! Én ott akarok lenni… – csattant fel elvörösödve az ifjú.
– Minek, Sándor? Hogy testeden fújó paripák száguldjanak? Azt könnyen megtehetnénk, de hol látsz itt kivívott diadalt?! Az ügy elveszett, ám légy nyugodt, nem rajtad múlt.
– Uram, a magyarok többet érdemelnek.
– Többet? – nézett rá elgondolkozva a parancsnok. – Az érdemekről majd az Atya előtt kell számot adni, s ha vannak, azok ott fognak megjutalmaztatni, nem itt a földön.
– De én vissza akarok menni, nem hagyhatom cserben őket! Mit gondolnak majd rólam?
– Ne aggódj, nem hagytad cserben őket. Abból a kincsből, amit felhalmoztál nekik röpke huszonhat év alatt, még évszázadokig fognak erőt meríteni. A csúcson kell abbahagyni, Sándor! Te lettél a legnagyobb költőjük, s ezt ők is tudják! Minek mennél vissza? A legnagyobbnál nincs nagyobb.
– De keresni fognak… Nem tűnhetek el csak úgy!
– Bizony, keresni fognak – mosolyodott el a parancsnok –, s te még nem is tudod, hogy mennyien, és hogy hol… Látod, elsőként mindjárt ő! – nevetett fel, és karjával a kukoricásból kedvetlenül kiügető kozákra mutatott. – De ő majd elfelejt. Arról sem fog tudni, hogy hőn szeretett magyarjaid majd azzal gyanúsítják, hogy magával hurcolt. És kutatnak-kajtatnak utánad. Mert nem bírják ésszel felfogni ezt a csodát. Pedig a csoda nem az volt, hogy eltűntél, hanem hogy léteztél!
A fiatalember megérezte, hogy a parancsnok kedveli, s szokásához híven tovább forszírozta a dolgot.
– Én nem ezt akartam, nem így… A szabadság, a világszabadság nem tűnhet el egy kukoricásban…
– Világszabadság?! – nézett rá feddőleg a parancsnok. – Az meg mi?! Sándor, gondold végig! Népek százai-ezrei, emberek százmilliói élnek ezen a sárgolyón. Nem szentek, emberek! Mind világszabadságot kiált, de közben a maga pecsenyéjét sütögeti. Lesznek majd még itt ilyen-olyan világeszmék szép számmal, de hidd el, mind hamis. Csak vért, verítéket és könnyeket hoznak az emberiségnek. Mindről előbb-utóbb kiderül, hogy csak politikai termék volt.
Petőfi a szavak súlya alatt szemmel láthatóan magába roskadt, s lehajtott fejjel támaszkodott egy szék karfájának. Amikor ismét a parancsnokra nézett, szemében könnyek csillogtak.
– És a családommal… az én Júliámmal s a pici Zoltánommal mi lesz? Megszakad a szívük!
A másik felsóhajtott, s némi tanácstalanság látszott a tekintetében.
– Júliáddal? Hát… Siratni fognak, az kétségtelen, de… De nem szakad meg a szívük. Majd szépen ráírják az emléktábládra, hogy eltűntél. S ez mégsem ugyanaz, mint meghalni. Abban még mocorog egy „zöld pont” (s itt szeme Gábrielre villant), amit úgy hívnak: remény. Ami megmarad. Nem csak nekik, minden magyarnak. Az Atya nem véletlenül akarta így.
– De hát az Atya szereti egyáltalán a magyarokat? A parancsnok szigorúan nézett rá, majd megenyhültek a vonásai.
– Szerinted miért éppen ők kaptak meg téged?
Az űrhajó ekkor hagyta el a Föld légkörét.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. márciusi számában)