A papa vad volt, csillapíthatatlan,
nekiment papnak, nemesnek, királynak.
Magamnak hasonló sorsot kívánjak?
Szívemben fortyog, fő a Múzsa-katlan,
de gyöngyeimet én ebek elé
sosem fogom dobálni. Íme, élek,
hazugság volt csak a „vándorszínészet”,
költészetem halálom érlelé.
Petőfi Zoltán kiadatlan költeményei, melyek „Alekszander Sztyepánovics Petrovics” sírjából kerültek elő a barguzini ásatások alkalmával, és a Morvai-expedíció tudtán kívül a Burját-Mongóliában kutató hongkongi barátaink segítségével kerültek Chicagóba (részlet)
Azt mondták, hogy az apátlan gyerek
apát keres magának minden felnőtt
személyében, s hogy ezzel sorsa eldőlt.
Alig hiszem, de szólni sem merek
mert kinevetnének. Kedvesapám,
a mindent-tudó és jeles professzor,
fejemhez vagdosá már jónéhányszor,
hogy „komplexusom” van… Nekem? Az ám,
s ugyan bizony mitől ne lenne, hogyha még
a nagybátyám és jóanyám is írnak?
Gondjára bízom hát e fagyos sírnak
a tényt, hogy bármi módon szenvedék,
ragadt belém is szufla – noha fogytán –
asztmás vagyok, szegény Petőfi Zoltán!
A papa vad volt, csillapíthatatlan,
nekiment papnak, nemesnek, királynak.
Magamnak hasonló sorsot kívánjak?
Szívemben fortyog, fő a Múzsa-katlan,
de gyöngyeimet én ebek elé
sosem fogom dobálni. Íme, élek,
hazugság volt csak a „vándorszínészet”,
költészetem halálom érlelé.
Nincs többé Pilvax, kávéházi dráma,
mint negyvennyolczban. Ott egye a rosseb!
Szegény apám… Miféle lőtt, orosz seb
végzett veled, és hol vagy eltemetve?
Hiába vár rád minden magyar dáma…
De általam sosem léssz elfeledve!
Nem kell a hírnév. Legyek ismeretlen.
Amit versben gondoltam, az a lényeg.
Éterbe írják álombéli lények –
a sors, tudom, csak látszólag kegyetlen.
Apám lenézett minden czifra formát,
bár úgy írt hexamétert, mint akárki,
szonettje nincs, hisz azt ki kéne várni,
míg összeáll a rímek-rakta korlát.
De úgy kell nékem, mint falat kenyér
hogy tudjon rólam és megértse célom:
ezért vak munkám minden kínt megér!
Bár edződtem vón’ inkább nyers aczélon,
forgatva tőrt némettel és orosszal –
szöveg lettem, melyet mindenki rosszall.
Hogy mikor írtam első versemet?
Úgy emlékszem, tizenkettő ha voltam,
s folytatni kell, elevenen vagy holtan –
a szó „folyam, mely visz vagy eltemet”,
nemcsak a kor, mint Imre bátyánk írta.
Az élet úgy, s azért tragédia,
mert menet közben sok komédia
vedlik le róla, mintha olló-nyírta
birkák szőréből fonnának bilincset,
hogy fájás helyett csuklód bizsergesse.
Így tudsz lenyomni sok merev kilincset,
betegséget, fájdalmat kinevetve.
Humor nélkül nem bírnám éltemet:
a vers vagy szárnyat ád, vagy eltemet.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 10-i számában)