Nagy Erika | Amikor a tudat tágulni kezd – Beszélgetés a hetvenöt éves Kovács Magdával

Nagy Erika 2021. március 25., 07:17

Kovács Magda lelkében őrzi nemcsak a derűt, hanem a tisztaságot, a szépet is, a szeretettel együtt, s ezt műveiben továbbadja nekünk, olvasóknak. Gömöri családjában többen is kiváló elbeszélők voltak, ezekből a szókincsben csodálatosan gazdag elbeszélésekből táplálkozott később ő is, novelláiban, meséiben egyaránt.

Kovács Magda

– Köztudott, mivel nyilatkoztad, hogy rendhagyó írószerűségnek tartod magad. Írásaid a magyar irodalom legjava közé tartoznak, mégis ritkán írsz, publikálsz. Mi ennek az oka?

– Ezt nehéz megmagyarázni, ugyanis én mindig azt vallottam, nem kell mindenáron írni. Viszont úgy gondolom, ami kikívánkozott belőlem, azt mindig papírra vetettem. Amióta a férjem, Bárczi István meghalt, valahogy nem tudok a gép elé ülni, hogy leírjam a fejemben lévő gondolatokat. Számtalan történet kering benne, de ez most nem megy. Talán majd egyszer. Én gondolatban is nagyszerűen tudok írni, sőt újra és újra átírni, csiszolgatni egy-egy művet.

– 1966-tól jelen vagy az irodalmi életben, első szövegeid az Irodalmi Szemle Vetés rovatában jelentek meg. Az 1972-es Fekete szél című prózaantológia címadó novellájának a szerzője vagy. Hogy látod, milyen volt abban az időben fiatal, pályakezdő írónak lenni?

– Nem lehet okunk panaszra, mert az akkori nagyok, ha észrevették, hogy egy tehetséges fiatal bontogatta a szárnyait, ott voltak mellette mindenféle támogatással, tanáccsal. Mellettünk álltak fejlődésben, érvényesülésben egyaránt. Soha nem felejtem el, hogy Cselényi László, aki felfigyelt ránk, mennyire ösztönzött bennünket, többek között drága barátnőmmel, Mikola Anikóval együtt. Laci a szó szoros értelemben olyan volt nekem, mint a bátyám. Ha kellett, szidott, ha kellett, dicsért. Mindig felrázott bennünket, ha látta, hogy több van bennünk, mint amit nyújtunk. Természetesen a szidás is az érdekünket szolgálta, nem hagyta, hogy ne vessük papírra mindazt, ami bennünk volt.

– Mindig rajongva beszélsz szülőfaludról, a Tornalja közelségében lévő Lőkös községről. Annak idején, amikor Pozsonyba költöztél, nehéz volt az elválás? Nyilván kárpótolt egy tágabb világ, ahol megnyíltak előtted a kapuk.

– Imádtam a szülőfalumat, az ott élő embereket, de egy idő után azt éreztem, hogy mennem kell. Az én szüleim egyszerű, természetes intelligenciával megáldott emberek voltak. Tudták, hogy menni akarok, így nem beszéltek rá a maradásra, pedig nagyon szerettek. Talán éppen ezért. Bár volt egy pillanat, amikor ha az édesapám arra kért volna a búcsúzásnál, hogy maradjak, talán megteszem. De ő nem mondta, amiért hálás vagyok neki. Akkoriban a tudatom tágulni kezdett, túl szűknek találtam a közeget, amelyben éltem. Elköltöztem Pozsonyba, ahol belecsöppentem egy olyan szellemi világba, amelyik mindig is vonzott engem. Rengeteg barátra tettem szert, akiknek köszönhetően kicsiszolódtam.

– Első köteted, az Én, a csillagbognár 1978-ban jelent meg, majd az 1981-es évben áttértél a mesékre, amelyek nemcsak a gyerekeknek nyújtanak élvezetet. Miért kezdtél el mesét írni?

– Az első könyvem talán soha nem jelenik meg Cselényi László nélkül. Ennek érdekes története van: egy alkalommal, amikor Laci nálunk volt, a fiókomból felmarkolta a benne lévő kéziratokat és elvitte magával. Átadta a gépírónőnek, aki szépen legépelt mindent, válogatás nélkül. Így történt meg, hogy a kézirathalmaz közé került a férjem egyik írása is, aminek köze nem volt a szépirodalomhoz. Gondolta is magában, milyen fura egy novella ez, de ő tette a kötelességét becsülettel. Ezen persze jót derültünk, és természetesen nem került be a könyvbe. A kötet megjelenése után nehezen tudtam kezelni a róla szóló kritikát, kissé megriadtam, s egy darabig nem is mertem írni. Nem mintha rossz kritika lett volna, csak megriasztott, hogy rólam írták. Ez többször is előfordult velem. Ilyen voltam akkoriban. Mesét először a lányomnak írtam, amikor kicsi volt. Egy idő után már minden meglévő mesekönyvet felolvastam neki, így rögtönzött mesékkel elégítettem ki az igényét. Amikor elkezdtem egy-egy történetet, fogalmam sem volt, mi sül ki belőle, és a végén mindig egy szép kerek történet született. Aztán leírtam a meséket, s a könyvek is megjelentek, de soha nem gondoltam arra, hogy ezek a történetek csak a gyerekekhez szólnak. Nem fogom magam vissza meseírás közben, magamból táplálom mindegyiket. A szülőfalumból hozott mesevilág belém gyökeredzett örökségként. Szeretek írni a gyerekeknek, főleg a csodálatos magyar nyelvünk miatt. Dús a mi nyelvünk, burjánzik. Egyedülálló nyelv. Tudatosan írok. Szépen, szép nyelvezeten, nem egyszerűsítem, nem szűkítem le a szöveget. Amikor írok, akkor a történettel együtt élek és szépen alakítjuk egymást. Összesen ennyi a tudatosság bennem.

– A hetilap riportere is voltál. Milyen volt ez az időszak számodra?

– Ez egy csodálatos korszak volt az életemben, nagyon szerettem riporterként dolgozni. Dobos Lászlónak köszönhetően kerültem be a csapatba, vadóc, miniszoknyás, vékony testalkatú nőként. Voltak, akik ez alapján ítéltek meg. Páran azt gondolták, amilyen rövid a szoknyám, olyan rövid az eszem is. Szerencsére hamarosan rájöttek, a kettőnek nincs semmi köze egymáshoz. Megszerettek, befogadtak, aki meg nem szeretett meg, az egyszerűen csak elfogadott. Mindig is könnyen barátkozó voltam, szerettem ismerkedni, beszélgetni. Nem riadtam meg semmitől, ha kellett, busszal, vonattal indultam riportra, nálam ez soha nem volt akadály. Csodálatos kollégákkal dolgozhattam együtt.

– Férjed, Bárczi István a költészet terén alkotott maradandót, lányod, Bárczi Zsófi a pedig egy idő után prózában lett elismert író. Három ismert ember egy családban ritkaságnak számít.

– Erre már én is sokszor gondoltam. Csodálatos érzés volt, amikor író-olvasó találkozóra hívtak egy iskolába, ahol megláttam a képeket a falon. A férjem, lányom és jómagam is rajta voltunk. Zsófi a egyetemistaként gyakran felhívta édesapját, ha írt valamit, például Mécs Lászlóról, és kikérte a véleményét. Bízott apja értékítéletében, aki nagyon büszke volt rá, és mondogatta is gyakran, hogy ez a lány már most sokkal jobban ír, mint mi ketten együtt. Természetesen Zsófi a meghallgatta az édesapja véleményét, de soha nem dolgozta át az írásait. Miért is tette volna, amikor önálló, értékes gondolatai voltak már akkor is.

– Egyszer azt nyilatkoztad: „Annyira gömöri vagyok, hogy talán összesűrűsödött bennem valami Gömörből. Ha semmi mást, ezt szeretném az utókorra hagyni. A lelkét Gömörnek.” Hogy állsz ezzel az adóssággal?

– Mérhetetlenül sokat köszönhetek Gömörnek. Nem kellett mást tennem, mint figyelnem az ott élő embereket, szüleimet, és magamba szívtam a hallottakat, amelyekből később építkeztem. Igen, megígértem, hogy a különleges családom történetét papírra vetem, rajtuk keresztül bemutatva Gömört, mert megérdemlik az őseim, hogy örökül hagyjam az utókornak. Nekik köszönhetem többek között azt is, hogy dús fantáziával jöttem a világra. Sajnos eddig még mindig csak ígéret maradt. Ezt még meg kell írnom. Gömör lelkét.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)