Nagy Attila | „Mentsétek meg lelkeinket!”

Nagy Attila 2021. március 25., 07:39

De március erős.

Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.

Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.

Fecsó Szilárd: Passió 8 (cianotípia, karton, vegyes technika, 70 × 100 cm, 2020)

Számomra március mindig is a legszebb hónapok közé tartozott. Eszmélésem óta bennem élő százféle íze és illata, mosolya és vihara, kamaszkorom összes szerelme réved fel benne. Átjár, felráz, megigéz az élet ébredésének milliónyi, aprócska mozzanata.

És idusa okán a márciusok mindig is „egyszerű” hőseimé voltak s lesznek – bennem és világomban.

Még most is, pedig néha úgy tűnik, hogy XXI. századunk nagy „pestise”, a Covid-19 idején a távolba vész minden ünnep.

Megtorpant a világ.

A hihetetlen megálljt visszafojtott, döbbent csend öleli még mindig. Fellazult társadalmunkban először aggódva torlódtak egymásba, később meg lassú, lomha letargiával folytak egybe a hétköznapok, a hétvégék, az ünnepnapok. Még a nyughatatlan, kitágult virtuális világ sem bírta szétfeszíteni a valóság négy elszürkült falát.

De március erős.

Szent szépsége, melege reményt ad és munkát. Felelősséget.

Néha, amikor megérintem a templom hűvös falát, úgy érzem, mintha felélednének a benne rejtőző erek. Ahogyan elidőz a kezem a századok szavait befogadó levelek felett, szinte hallom a tollak sóhaját, ahogy tintájukat felissza új otthonuk.

Ott van előttem a kiterített, betűkbe öltött néhai világ, s én, a századokkal későbbi, e szavakra figyelek. Lehunyt szemem hártyáján tájak, alakok tűnnek, sorakoznak elő.

Nem nagyvárosok zajai, megható és felemelő pillanatai törnek utat, hanem kicsinyke csallóközi falvak, maroknyi, két-három utcányi „városok” sáros mindennapjai.

S a rácsodálkozás, hogy ebben a hajdan még vizes-lápos, nádas, a Duna millió ágától felszabdalt, patakocskákban burjánzó világban is milyen erővel lüktetett végig 1848 márciusának szívdobbanása.

Birtokos, pap, postamester, tanító, ügyvéd, jegyző, mészáros, bognár, pék, varga, lakatos, csizmadia, gombkötő, szűrszabó, kötélverő, földműves, kovácslegény, zenész, napszámos – olvasom a szerdahelyi, újfalui, nemesszegi és tejedi nemzetőreink, honvédeink foglalkozásait.

Kondé, Bertalanffy, Gálffy, Babirák, Mihálcsek, Mészáros, Pápai, Mihályfi , Loóg, Zsitvay, Krascsenits, Szelle, Takácsy, Szighethy, Deák, Orosz, Mátis, Tilovits, Derzsi, Banyák, Sárközi – sorakoznak elém a nevek.

És a felismerés, hogy mellettük hány meg hány nevet, lelket nyelt el a feledés homálya, mert az utódok restsége elfecsérelte emléküket.

Az egykori mindennapok apró kis szolgáit, névtelenné vált hőseit betemeti a por.

Már fejfáik mellé sem borulhatunk – rendszerek, országok marták fel nyughelyüket.

Az emlékük mégis idefénylik.

A szívünk felett viselt kokárdánk ezért ma nem csupán az összetartozásunk jelképe, hanem tiszteletadás a múlt homályából felemelt hőseink számára.

Jelzés ebből a világból feléjük, hogy tisztelettel, alázattal és hálával emlékezünk rájuk.

Hogy megmentjük lelküket.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)