Mondják, az idő érted,
benned, s ellened múlik,
érted-e ezt a talányt?
Lajos, mi látszik onnan?
A világon túlról, hol végtelen
a magány.
(Búcsú Grendel Lajostól)
Mondják, az idő érted,
benned, s ellened múlik,
érted-e ezt a talányt?
Lajos, mi látszik onnan?
A világon túlról, hol végtelen
a magány.
Homokszem vagy te is
a homokóra torkán,
igen, az voltál, azok vagyunk.
Ott fetrengünk a homok-
kupacban,
egykor két porszem
a porszemek között,
majd elárvulunk,
és mindenütt szaharai vihar.
Az ember teste, lelke,
ábrándjai,
minden kincse porból vétetett,
dajkálnak múltunk titkai,
a vigasztaló vétkek.
(Most meg tehetetlenül
fecsegek,
s erre nincs bocsánat.)
Voltunk az együtt remegő
kupac,
mint sorsgolyók a
szerencsekerékben,
s mondtad: közel a garat.
Ugyan, édes jó Lajosom
(a válaszom oly suta volt),
pont két évvel vagy fiatalabb!
És nem segített a süket duma,
hogy az idő nem filozófiai
faktor,
hiszen az maga az irónia!
Maradt az örök érvényű egykor
épült homokvár, az idő háza.
A jelen, a jövő csak káprázat,
szövegeidből néhány sor,
mondat, szó, jelző és ige
belénk ragad, mint
mozdulataid emléke,
s bár közelít a garat,
kapaszkodunk még a reménybe.
Írhatnék közhelyeket:
jó mulatság, férfi munka volt,
valódi emberi tett.
Közben a barátom megholt,
ez volna hát az idő kegye,
akár az olcsó bölcsességek
a vacak mesékben…
és mit kezdhetek vele?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)