A tavacska fölött Európa
leghosszabb fahídja, több mint nyolcvan
méter, pácolt akác lábazata
évtizedek óta meg se moccan.
Gúta (1)
A tavacska fölött Európa
leghosszabb fahídja, több mint nyolcvan
méter, pácolt akác lábazata
évtizedek óta meg se moccan.
Ott vár engem a zsindelyes tető
alatt egy férjezett nő csütörtök
este. Sejthető, hogy serlegembe
néhány korty félédes vétket töltök.
Gúta (2)
A hídfőnél vár. (A februári
égbolt erőtlen fénye a roskadt
ártéri fák sötétjével lassan
elvegyül, szemben a viharos part,
elém dobál a töltésre mindent,
mi elmúlt, sután és elgyengülten
hever a sok kép, az ártéri fák
csak zúgnak.) Intek neki, megjöttem.
Eperjes
Ez nem a város – aprócska falu
Dunaszerdahely mellett, szinte nem
is látni a térképen. Tizenöt
éve itt mászkáltam, tekintetem
a templomtornyon, kocsi nélkül, busz
már nem volt, kihalt este, színtelen.
Te a szomszéd faluban aludtál,
megint nélkülem és megint velem.
Nyitra (1)
Rezané, mondtad, ezt fogjuk inni,
s a gyöngyöző korsóra mutattál.
Fejed fölött különös díszletek
a falon: ostor, szita, egy kaptár.
Néztem a mesterien csapolt sört:
barna és világos összezárva,
a két szín külön – s mikor elvegyült,
olyan lett, akár az izzó láva.
Nyitra (2)
Körbevezettél az óvárosban,
s ahol a magyar szakon végeztél,
az egyetemet is megmutattad.
Nagy szavakat mondtunk: hit, életcél.
A várdomb zugában romos boltív,
szlovákul ráírták: Lépjetek be!
Nem fogadtunk szót. Betoppanhattunk
volna pedig a közös életbe.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)