A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.
A magyar nyelv értelmező szótára szerint az atmoszféra kifejezés átvitt értelemben való használata szellemi légkört, (köz)hangulatot, környezetet jelent. Innen nézve pedig nem is találhatnék jobb kifejezést Veres Erika tavaly megjelent, Duett a sárban című első kötetének jellemzésére.
A kötet egy sajátos koncepciót követ azáltal, hogy a költő javarészt cím nélküli verseket, versszakokat sorakoztat fel, épít egymásra – ezzel egyfajta füzért létrehozva, amelynek ugyanakkor nem látjuk az elejét, sem pedig a végét. Csupán bekapcsolódunk a folyamatba, a táncba, amelyhez a parkettet ezek az epizódjellegű töredékek szolgáltatják.
A versek olvasása közben egyfajta sajátos hangulat kerít hatalmába, ugyanakkor ezt az atmoszférát nem könnyű körülírni. Sőt, igazság szerint lehetetlen, mivel minden olvasó saját maga belső világa szerint éli meg ezt az érzelmekkel telített utazást, ezt a táncot, amelyen az egyes strófák végigvezetnek bennünket. Számomra valahol itt nyer értelmet a kötet címe és borítója is. Duett a sárban, hirdeti a cím, miközben a könyv borítóján egy magányos nő sziluettje látható. A költő táncra hívja az olvasót, hogy bevezesse saját világába, és hogy segítse őt annak a bizonyos privát atmoszférának a megteremtésében – vagy épp megtalálásában.
„Ókori mecsetfalba vésett / finomszemcsés homlokzatdísz. Ilyen vagy.”
Néhány vers esetében halmozással, esetenként pedig látszólagos költői túlzással találjuk szemben magunkat. Egy pillanat erejéig úgy érezheti az olvasó, hogy a költő beleesik a túldíszítettség, a költői képek minél konkrétabban való ábrázolásának hibájába. Mindez azonban csupán pillanatnyi illúzió, amely füstként illan el azt követően, hogy végigolvastuk a szóban forgó sorokat. Veres Erika az előbb említett látszólagos problémát sajátos ritmikával teszi semmissé, a verssorok áradata és lendülete pedig a versek zeneiségét erősíti.
„szennyeződések futnak / szét ereimben / tétlen tárgyak szégyentelen sokasága közt / hozzámcsillámlik egy eltévedt / űrhajóroncs.”
A költő képekkel ábrázol színeket, erős és halovány árnyalatokat, amelyek megteremtik a tökéletes privát atmoszférát. Privát, mert a verssorok az olvasó emlékeiből, személyes élményeiből (és valahol titkon őrzött vágyaiból) gyúrják össze, hozzák létre azt a sajátos hangulatot, ami az egész kötetet jellemzi.
„boltívek alatt kaszál a szél, / elringatja testéből lett testét / a forma”
Veres Erika versei egy olyan emléket idéznek fel bennünk, amely lehet, hogy meg sem történt. Egy olyan helyre emlékeztetnek bennünket, ahol sohasem jártunk. Nincs kezdet és nincs vég. Onnantól kezdve, hogy kinyitottuk a könyvet, belépünk a táncba, és valóban nincs megállás. Nem ismerjük sem a múltat, sem pedig a jövőt. Csak a jelen számít. Csakis a tánc.
Veres Erika: Duett a sárban, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2018
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)