B. Tóth László - Sántha Attila | Szerelem és „romantika” a hadifogságban

Sántha Attila 2021. március 19., 08:08

Az első világháború alatt a cári Oroszország fogolytáboraiban 2,1 millió osztrák-magyar katona raboskodott, a becslések szerint közülük több mint ötszázezer magyar volt. A foglyokat többször költöztették egyik táborból a másikba, nagyon sok esetben több száz kilométert kellett gyalogolniuk, gyenge élelmezéssel. Mégis megtalálták a módját, hogy emberi életet éljenek, amennyire lehet. Egyesek szerelmeskedtek, mások pedig leszámoltak a háború „romantikájával”.

Cseh légiósok vonata a Transzszibériai vasúton, egy ilyen vagonban dolgozott Ábrahám János suszterként (forrás: wikipédia)

A kézdivásárhelyi születésű, Kovásznán élő Gazda József író az 1970-es és 1980-as években készített több száz interjút az első és a második világháborúból hazatért egykori katonákkal, ezek átiratát rendelkezésünkre bocsájtotta. A hatalmas anyagból a kézdimárkosfalvi, 1895-ben született Ábrahám János visszaemlékezése azzal tűnik ki, hogy egy „szingli” fiatalember szemszögéből mesél. Az alábbiakban az ő történetét közöljük a saját megjegyzéseinkkel.

Lemberg, Türkesztán és Szibéria

Egy nagy csatában vettem részt. Úgy neveztek egy várost, Szrij, ettől negyven kilométerre vót a front.

Sztrij a mai Ukrajnában, Lviv (magyarul Ilyvó vagy Lemberg) mellett található város. 1915. május 26-a és 31-e között zajlik ott csata az osztrák-magyar seregek és az oroszok között. Az osztrákok és a magyarok feladata az volt, hogy a Dnyesztert mielőbb elérjék, s ily módon a Bukovinában harcoló 7. hadsereg ellen irányuló orosz támadásokat megállítsák. Az orosz harcvonalat május 31-én töri át a császári és királyi hadsereg, az áttörés főképp a Csanády altábornagy parancsnoksága alatt álló 38. honvédosztálynak köszönhető.

Elfogtak, Türkesztán nevű városba vittek. Na de ott olyan meleg vót novemberben es, hogy sok ember nem bírta.

Türkesztán: város és régió a mai Kazahsztánban, a Szir-Dárja folyó mellett. Ugyanakkor Turkesztánnak nevezték a cári birodalomban Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Türkmenisztán és Tádzsikisztán területét is. E nagy Turkesztánba kb. 200 ezer osztrák-magyar hadifoglyot vittek, itt már 1914 őszétől dolgoztatták őket út- és vasútépítésen, gyárak építésénél, a mezőgazdaságban és más alkalmi munkán.

Hatezren vótunk, tán hatszázan maradtunk meg.

Ábrahám János nem beszél arról, miért csak a foglyok tizede élte túl a türkesztáni fogságot. Ez alighanem összefügg a Közép-Ázsiában még a világháború ideje alatt az orosz gyarmatosítás ellen kitört baszmacs lázadással, amelyben mudzsahedinek (a dzsihádban résztvevő muszlimok) válogatás nélkül ölték az európaiakat. 1919 tavaszán például a lázadók egyik vezérének, Hal Hodzsának a csapata 170 magyar foglyot mészárolt le Os város mellett, az Aim nevű községben: „A foglyokat ötös csoportokba terelték és a hídra állították őket. Aztán Halhodzsa egyetlen intésére a hóhérok nekik estek, késsel levágták a fejüket, a testüket pedig a folyó árjába dobták” (Benda Jenő: Magyar tisztek borzalmas lemészárlása. Pesti Hírlap, 1922. július 23.)

S osztán ezt a hatszázat úgy vitték ki Szibériába. Ott osztán a hideg vót a legnagyobb baj. Kb. egy jó másfél hétig vótunk ott csak.

 

Az ősmagyar szeretők

Onnan Jekatyerinburgba vittek. Ott tatárok vótak. Azt mondták, rokonok vagyunk velik mü magyarok. Vót egy-egy szó. A kalánynak azt mondták, kalány, a fészinek, fészi, nem úgy, mint az orosz.

Az etimológiai szótárak szerint a kanál/kalán ismeretlen eredetű a fejsze/fészi belső keletkezésű szó, esetleg ősi, urál kori, magyar képzéssel. Mivel a tatárok, akik saját bevallásuk szerint rokonaink, két olyan szót használtak, amely csak a magyaroknál van meg, nagyon is elképzelhető, hogy valamikor régen magyaroktól vették át a szavakat, vagy, ami még valószínűbb, ők Magna Hungaria később eltatárosodott ősmagyarjai. Jekatyerinburg egyébként az Urál-hegység vonalában található, rajta megy át Európa és Ázsia képzeletbeli határvonala. A várost átszelő Iszety folyó már Ázsia felé tart. Jekatyerinburg területe a régészek és a történészek szerint a 10-14. században a baskurdok földje vagy a Magna (Nagy) Hungaria néven említett országhoz tartozott.

Mikor kivittek ott munkára, azt mondták, úgy vagyunk, mintha menekültek vónánk. Mindenki menjen, s keresse meg a kenyerét. No de ha nem tud beszélni, nehéz munkát kapni. Egy öreg csizmadiát láttam, ki van téve a firma, s láttam, hogy ott lakik, bementem hozza. Kértem munkát, de hát nem értette. A munkát kivettem a kezéből és folytattam. Így aztán munkát adott. Közben tanulgattam. Dolgoztam nála mint suszter. Vót neki leánya, s a leányát elszerettem, jegyben vótunk, de nem esküdtünk meg. Az öregnél hárman vótunk. Én pénzt nem kaptam, met a lánya felvette. Osztán Kátyával mentünk mi színházba, állatkerteket nézegettünk. Hét hónapot vótunk együtt.

 

Leniint is látta, de Kolcsakék vitték el

A forradalom mikor kitört, Jekatyerinburgban vótam. Lenin megalakította ezt a kommunizmust. Mikor Jekatyerinburgban a piacon összegyűltek, láttam Lenint, a kíváncsiság kivitt. Akkor mondták, , në, ez Lenin. Álvány vót csinálva deckából a piacon, s ott beszélt. De hogy mit beszélt, mán oroszul tudogattam, de nem értettem.

Ekkor esszeszedték vót a suszterokat, vagy százhúszan esszeverődtünk. Elvittek egy más városba, úgy nevezték, Bolsokrivesok, a Volga mentén. A más városban megint egy más leány került. A leány abból a városbéli vót, szolgált a vasútnál, a főnöknél. Ez a második vót, az első a dohánygyárban dolgozott. Innen megint elvittek.

Aztán fellépett Kolcsák.

Alekszandr Vasziljevics Kolcsak orosz katonatiszt, az orosz flotta tengernagya, később az oroszországi polgárháborúban a Fehér Gárda egyik vezetője.

A csehek Kolcsák mellett vótak. A fehérek azt akarták, ne legyen kommunizmus. Híttak katonának, , në, mennyiket fizetnek, én nem voltam hajlandó reá. Én azt mondtam, én vótam katona, én vótam a fronton, de én nem megyek.

A csehek elfogtak, hogy visznek magukkal, vagonba raktak három susztert, három szabót. A vagon egyik felében dolgoztunk, a másik felében laktunk. Akkor középen vót egy nagy kerek kályha pléhből, ott aztán tüzeltünk.

Elvittek vót a frontra Szibériába a csehek. A fehérek oldalára vittek. A vagonban dolgoztunk mint suszterok. S amikor szükség vót, még ki es állítottak őrnek. S a vagonunk úgy keresztül vót lődözve, éppen mint a rosta ki van liggatva. Valahogy nem talált, na. Mit mondjak, nem találtak el. Nem tudom, de mikor lőttek, mindig félre álltam.

A csehek Jekatyerinburgból Srivesugig vittek. Jelentkeztem vasúti munkára. Egy nap egy bikfalvi ember Répa István aszongya, a csizmám elszakadt, megvarrod-e. Meglátta a főnök, hogy suszterkodok. Hát maga suszter, mondja. Kivett a munkából, és azután suszterkodtam. Annyi vót a munka, hogy még egy ember mellém állított. Vót pénzünk, még malacunk es volt. Itt es volt egy szerető. Ezek nem tudták, hogy el akarunk jönni. Az én szeretőm, ez tudta, met a kemencét ő hevittette, és sütte a kenyeret. Amikor jöttünk el, senkinek nem szóltunk. Megfizettük azt az egyént, 500 rubelt, felültünk a vonatra s eljöttünk. Osztán a vonatból néztem, hogy a kicsikém hogy’ zokog a vasúti sín között, de nem törődtem vele, met akartam jönni haza. Hát bánni bánta, az biztos, met siratott.

A húszévesen hadifogságba került Ábrahám János tehát a hadifogságban is próbálta élni az életét, és kevés tartotta, hogy ugyanúgy járjon, mint sok-sok társa, akik Sztálin halála után feleségestől jöttek haza – látogatóba. Az ő esetében viszont erősebb volt a honvágy, mint a családalapítási vágy.

A kalány és a fészi szavak tatárok általi használatáról szóló megjegyzését ajánljuk a magyar nyelvészek figyelmébe.

A táborokban nem volt romantika

A Szibériába került hadifoglyok sok esetben nem voltak olyan szerencsések, mint az Urálba került társaik, akik dolgozhattak. Ezeknek hosszas tábori életre kellett berendezkedniük, sokan akár kilenc évet voltak bezárva a táborba. Az épelméjűnek maradás eszközei voltak a színház, a sportegyesületek, önképző körök és egyéb, az életnek értelmet adó foglalatosságok. Tábori újságokat írtak, melyeket kézzel sokszorosítottak. Ezeket zömmel humoros írásokkal töltötték meg.

Birtokomban (B. Tóth László) van egy ilyen tábori újság, neve Magyar Fogoly Színpad. A második évfolyamként megjelölt, 1916-os évi második számában dr. Kubowich Géza közöl egy verset, amelyben pufogtatja a korban megszokott, a harcot idealizáló frázisokat, hogy végül minden szakaszt az abszolút értelmetlen „Én vagyok a, én vagyok a Vonat katonája” refrénnel zárjon.

Igen, a háborús propaganda kifigurázása is a túlélés egyik eszköze lett a szibériai magyar foglyok körében. Kubowich valahol ugyanazt mondja, mint Ábrahám János, mikor a csehek próbálják meggyőzni, hogy menjen harcolni velük: „én vótam katona, én vótam a fronton, de én nem megyek.”

Dr. Kubowich Gézáról azt tudtuk meg, hogy 1878-ban született a Bereg megyei Mezőkászonyban, joghallgató a sárospataki akadémián, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. 38 éves volt, amikor a verset írta, úgyhogy nem ifjúkori felindulásból fakadt ki a háború ellen…

 

Kubowich Géza verse a Magyar Fogoly Színpad nevű kézírásos újságban

Magyar Fogoly Színpad

1916. II. évf.

A vonatos dala

dr. Kubowich Géza

 

Éljen, éljen a háború!

Pusztuljon az ellen,

Mért merészel agyarkodni

A magyarság ellen?

Lóra huszár, szuronyt baka,…

Tűzesőt reája!

Én vagyok a, én vagyok a

Vonat katonája.

 

Mindig mondtam, bár mi jő is

Ne fakadjunk sírva,

Nem segíthet más mirajtunk

Csak az offenzíva.

Egyszer úgyis meg kell halni,

Ügyet se vess rája –

Én vagyok a, én vagyok a

Vonat katonája.

 

Ne törődj éhhel, szomjjal,

Se faggyal, se széllel,

Kinek vér csörög az erében

Vidáman szökécsel.

Engem is ér sok szenvedés,

Mégsem adok rája,

Én vagyok a, én vagyok a

Vonat katonája.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)