A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni.
Ma már ritka az olyan költő, aki nemcsak önnön nagyságát építgeti, hanem szolgálatként vállalja magára, hogy továbbadhassa azokat a kincseket, melyeket a sors neki látni és összegyűjteni engedett. Egyik ilyen kivételes költőnk a kárpátaljai Vári Fábián László, aki folkloristaként is évtizedek óta dolgozik azon, hogy kultúránk és ezen belül a kárpátaljai magyarság hagyományainak, folklórjának megannyi rétegét megismerhetővé tegye. Manapság, amikor az utóbbi hónapok kárpátaljai híradásait az anyanyelvhasználatot korlátozó törvény pusztításainak latolgatásai és a fenyegetettség érzésének megnyilatkozásai határozták meg, különösen tiszteletreméltó a költő azon gesztusa, hogy egy kötetbe rendezte a ruszin és ukrán népballada-fordításait.
A kakukknővér címmel Vári Fábián László hetvenhat ruszin és ukrán népballadát nyújt át a magyar olvasónak, és ad vissza a ruszin és ukrán közösségnek azzal a minden kicsinyességen felülemelkedni tudással, hogy íme, veletek élünk, és becsüljük az értékeiteket: könyvbe foglaljuk egy olyan nyelven, amelynek szavai kimondásáért szülőföldünkön épp büntetést készülnek ránk kiszabni. A ruszinok pedig sok vonatkozásban sorstársak, identitás-meghatározó törekvéseikben bizonyára erős biztatás ez a magyar költő által példázott csakazértis. „...a folklórban nincs nemzeti elsőbbség, ahogyan a népek között sem. Csak népesebb és erőszakosabb nációk vannak – Isten szándéka ellenére” – jegyzi meg Vári Fábián László a Magyar Művészeti Akadémia kiadásában megjelent kötet előszavában.
A gesztusértékén túl azonban mégis a kötet szellemi értéke a jelentősebb. Az elő- és utószóból ugyanis nemcsak azt tudhatja meg az olvasó, hogy a balladafordító költőt mi indította ennek a szép munkának az elvégzésére, de röviden felvázolja a ruszin és az ukrán nép történelmét, identitásuk pilléreit, népi kultúrájuk sajátosságait és főként a kárpátaljai balladakutatás történetét is.
A fordításkötet forrásanyagai között ott van az ungvári Lintur professzor gazdagon illusztrált balladáskönyve, mely az egyetemes ukrán folklórtörténet első népballada-gyűjteménye; a J. F. Holovackij orosz néprajzkutató szerkesztésében 1878-ban, Moszkvában megjelent, galíciai és magyar–orosz területekről való balladák, valamint a fordító az Ukrán Nemzeti Akadémia által 1987–88-ban kiadott háromkötetes balladakatalógusából is válogatott a magyar anyaggal tematikus vagy genetikai rokonságot mutató típusokat.
A kötet előzményeként fontos megemlíteni Lovassy Andor munkáját, aki 1944-ben magyar nyelvre fordította, és szövegmagyarázatai kíséretében Ungváron jelentette meg a Luka Demjan által Huszt, Ökörmező, Rahó és Volóc környékén gyűjtött 27 ruszin népballada szövegét. Ezt a könyvritkaságot Vári Fábián László egy beregszászi magánkönyvtárban őrzött példány által ismerhette meg. „Lovassy Andort 1939-ben »állami parancs« hozta először Kárpátaljára, s ennek ellenére »nem a néppel, hanem a lelkével« találkozott igazán először” – olvashatjuk az előszóban, de itt tudjuk meg azt is, hogy Lovassy Andor egy nagy, illusztrált gyűjtemény megjelentetését tervezte, mely nem valósulhatott meg, a mostani fordításkötet pedig a hét-nyolc évtizedes kontinuitáshiány miatt nem tekinthető e munka folytatásának, inkább újrakezdésének.
A tárgyi mivoltában is szép kötetet Manajlo Fedor (1910–1978) festményei díszítik, borítóján az 1924-ben készült, Hucul férfi és Hucul nő című, egészalakos portrékat láthatjuk. Sokrétű kötet ez, mint maguk a balladák is, és külön öröm rácsodálkozni azokra az igen elegáns asszociatív kapcsolódási pontokra, melyek az archaikus tudást hordozó folklórszövegek és a festmények között létrejönnek, ugyanis az öt témakör szerint csoportosított balladákhoz öt festményt társít az igényes szerkesztés: a szerelem, házasság témakörét a Körtánc vezeti be, a varázslat, rontás tematikát a Vak című festmény, a családi konfliktusokat a Temetés a Verhovinán, a háborút az Éhségmenet és a betyárság témáját a Szegényember.
Az igényes és tömör jegyzetek a kutatókat és a téma iránt érdeklődőket hatékonyan segítik a tájékozódásban, hiszen felvázolják az adott ballada történetének ismert párhuzamait, de innen tudjuk meg azt is, hogy az adott szöveg mennyire sajátos, hogy esetleg egy-egy elfeledett népballada egyetlen ismert változatát olvashatjuk éppen.
Mint látható, a balladák sokszor bűnhődéstörténetek, és jórészt konfliktusok mentén is csoportosíthatók – ezek a szövegek mind azt mutatják meg, hányféle módja van annak, hogy valami végérvényes történjen, legyen az a szerelem vagy a pusztulás. Érdekes arról is megbizonyosodni, hogy az olyan témák, mint a vérfertőzés vagy a családon belüli erőszak megannyi pokla, melyeket ha kortársaink emelnek be témaként az irodalomba, tabudöntögető, bátor tettként üdvözölnek sokan, mint elrettentő ellenpontozása a helyes útnak már jelen van ezekben a balladákban is. Tehát nem akkora tabutéma ez, az archaikus költészetünk megteremtői és átörökítői sosem voltak lesütött szemű köldöknézegetők vagy finnyásan félrefordulók.
De a könyv legnagyobb érdeme, hogy egy kiváló költő írta, akinek műfordítói kvalitásait dicsérve bárhol felüthetnénk a kötetet, hogy ezt példázzuk. Most viszont csak egyetlen szakaszt emelek ki a Vő-rabolta anyós című balladából: „A jó lónak jó az útja, / de a szegény asszony lábát / tövis tépi, szikla zúzza, / s mintha űznék, háta megett / holló kavarja a szelet, / lecsap röpte magasából, / vért iszik a lábnyomából.”
Vári Fábián László: A kakukknővér – 76 ruszin és ukrán népballada, MMA Kiadó, Budapest, 2019.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 22-i számában.)