Fiatalok, egyetemi éveik vége felé járnak, közülük két pár már házas. Egy elkötelezett keresztény közösség tagjai, amelynek Regnum Marianum (Mária Királysága) a neve. Ez egy földalatti keresztény közösség volt a kommunista Magyarországon, ezek a fiatalok azonban az ateista diktatúra idején még nem is éltek.
Fiatalok, egyetemi éveik vége felé járnak, közülük két pár már házas. Egy elkötelezett keresztény közösség tagjai, amelynek Regnum Marianum (Mária Királysága) a neve. Ez egy földalatti keresztény közösség volt a kommunista Magyarországon, ezek a fiatalok azonban az ateista diktatúra idején még nem is éltek. A keresztény közösségi életbe többnyire a szüleik által kapcsolódtak be. Minden kisebb csoportnak van valamilyen neve, többnyire állatok nevét viselik, kifejezve ezzel hálájukat a teremtésért, amelyben Isten művét látják. A Vakondok bázisközösség tagjai is hetente egyszer találkoznak, és egy ilyen beszélgetésen hangzott el: Neked eddig milyen tapasztalataid vannak a nagyböjtről? Mit jelent számodra a böjt?
Gellért: Sokszor eszembe jut így nagyböjt idején a bérmaapám, aki bencés szerzetes Győrben. Egyszer azt mondta egy beszélgetéskor, hogy „kerüld a rendkívüli dolgokat, szeresd a hétköznapokat”. Ez engem tökre megfogott. Nem mindig a legextrább dolgokkal lehet közelíteni Istenhez! Valahogy én most ebben a nagyböjtben igazából erre vágyom. Nem nagy célokra, magas mércékre, hogy aztán valami rendkívülit valósítsak meg, hanem egy kis visszafogottságra, elcsendesedésre, egyszerűen észrevenni a hétköznapok szépségeit.
Blanka: A szobatársammal ilyenkor elhatározzuk, hogy mindennap leülünk egy kicsit imádkozni. Többnyire este. Van egy munkafüzetünk, olyan naptárszerűség, amelynek mindegyik oldala egy nap, és mindegyik lapon van egy bibliai rész. Egy kicsit mindig elcsendesedünk, és aztán ezekről beszélgetünk. Azt is kitaláltuk, hogy elképzeljük, hogyan élnénk a mindennapjainkat, ha mi is jezsuiták lennénk. Persze, lányok vagyunk, de nagyon tetszik nekünk, ahogy a jezsuita szerzeteseket ismerjük, hogy mindig nyitottak, érdeklődők, meg beszélnek arról, hogy milyen helyzetekkel találkoztak a napjuk során, és hogy mindebben hogyan volt jelen Isten, és ezt megosztják másokkal. Ezért nagyon felnézünk a jezsuitákra. Ha fiúk lennénk, lehet, hogy mi is jezsuita szerzetesnek állnánk… Az is bennem van most, hogy egy gyerekkórházban voltam gyakorlaton, és ma láttam egy nagyon rossz állapotban lévő gyereket. Olyan torz volt, hogy tényleg nem értem, Isten hogyan engedheti ezt meg. Így született. Nem is hinnétek el, hogy van ilyen. Gondoltam, hogy megkérdezem az orvosokat, ők hogyan tudják magukban elrendezni ezt, hogyan állnak hozzá. Ebből a gyerekből sosem lesz olyan felnőtt ember, aki teljes életet élhet. Szóval, így gondolkodtam, és bementem ehhez a gyerekhez. Ott volt a nagymamája, aki már tizenkét éve ápolja. Olyan lelkesen beszélt az unokájáról, hogy ma egészen jó az állapota, meg ilyeneket mondott, hogy mosolyog is, hogy látom-e, merthogy ma az unokájának egészen jó kedve van. És hogy ő egy nagyon hálás fiú, nagyon szeretnivaló. De hogy mindezt a nagymama honnan tudta, én nem értettem, merthogy ez a gyerek csak úgy elvolt ott. Az látszott, hogy a nagymamának nagyon mély kapcsolata van a kisfiúval, egészen odavolt érte, figyelte minden rezdülését. Nem értem, hogyan történt, de azt vettem észre, hogy közben egészen megváltozott a hangulatom, az érzéseim. Hálás lettem! Ez hogy lehet?
Monó: Nekem az jutott eszembe erről a nagyböjtről, hogy elindult ez a betegség, én is lerobbantam, persze nem koronavírus, de nagyon beteg lettem. Ezt nem nagyon tudom kötni Istenhez. Önkéntes lemondás, ez most nem könnyű, és azt sem értem, hogy miért lenne Istennek az jó, hogy lemondjunk?! Mindenesetre, azt éreztem a betegségem alatt, hogy vannak nehéz helyzetek, amelyek ellen nem érdemes lázadni, hanem el kell tudni fogadnunk, és hinni benne, hogy néha ilyen is van, és hogy nem baj, az élet ilyen, hogy nem lehet mindig száz százalék az egészségünk, a teljesítményünk, a hangulatunk sem, és hogy ez valahogy akár közelebb is vihet Istenhez. Nem tudom, miért, de valahogy azt kezdtem érezni, hogy a betegségemet és a rosszkedvemet felajánlhatom Istennek, és jó, hogy nemcsak úgy hiába van, hanem van kinek felajánlani. Úgy éreztem, hogy valahogy ezáltal kötődöm Istenhez. Számomra most ez a nagyböjt, ilyen lemondással, és talán nem is kell, hogy most ennél sokkal többet tegyek.
Anna: Hamvazószerdán, a harmadik étkezésem előtt, amikor este mentem haza, annyira frusztrált voltam, hogy legszívesebben őrjöngtem volna a buszon, annyira éhes voltam. Arra gondoltam: kinek jó ez?! Miért jó, hogy egyszer már jóllaktam, ezért ma már nem ehetek sokat, tehát nem lakhatok jól igazán? Nem találtam erre választ. Nem tudom, mi ez a pénteki dolog, hogy nem eszünk húst… No de hát én különben sem eszek gyakran húst, ez nekem egyáltalán nem lemondás! Ha mondjuk negyven napig nem ennénk húst, no az már lemondás lenne, de így csak egy kicsit oda kell figyelni, hogy mit eszek. Engem inkább az frusztrál, hogy a böjti hagyományok szerint nem ehetek annyit, amennyi éppen jólesne. No, ez számomra a legnagyobb lemondás. Hogy mindig olyankor ennél a legtöbbet, amikor nem kellene! Attól tartok, nekem nem sikerült még megtalálni a harmóniát, hogy ennek a böjtnek úgy lenne nagyon komoly értelme számomra.
Réka: Nekem még nincsen semmi komoly jó élményem erről a nagyböjtről. Ádventre annyi minden van, kis imák, koszorú, összejövünk, énekelünk, jó cselekedetek, hajtogatjuk a csipkéket, minden jótett egy kis hajtás, hogy így legyen a Kisjézusnak ingecskéje, de hogy a nagyböjt, ezt nem értem. Miért ilyen hosszú?! Ádvent olyan gyorsan eltelik! Most nem éneklünk alleluját a templomban, minden olyan csendesebb, értem persze, hogy a visszafogottságnak is van szépsége, de érzelmileg engem a lemondás még nem tudott jobban Istenre hangolni.
Zsuzsi: Mindig tele vagyok kérdésekkel, hogyan kellene a nagyböjtöt jól csinálni. A hús számomra sem lemondás. Tök sok olyan nap van, amikor nem is eszek húst. Most azt találtam ki, hogy nem használom a telefonomat. Csak hívásra, vagy ha hívnak, felveszem. De nem nyomogatom amúgy, nem internetezem. Meglepődtem, hogy ez nem is olyan megerőltető. De még nem tudom, hogyan mutat ez így Isten felé. Nem érzem, hogy ezzel húsvétra készülnék, vagy hogy ez most nagyon kapcsolódna a lelkivilágomhoz és épülésemhez. Adventben tényleg annyira minden a karácsonyra mutat, persze a nagyhét, a szent három nap már nagyon jó lesz, de most még itt tartok. Mindenesetre, az idén is írtam kis cetliket, negyven napra egyegy, aztán húzunk belőle, hogy aznap miért imádkozunk. Az mondjuk tök jó volt, hogy összeszedtünk negyven dolgot, amiért imádkozunk. Kihúzzuk a cetlit, egy kis csend, aztán elmondunk egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, aztán a saját szavainkkal elmondjuk, hogy miért vagyunk hálásak, mi a fontos. Ezek nagyon jók, de úgy érzem, valahogy még mindig nem érkeztünk meg a nagyböjti hangulatba.
Anna: Nekem még az is eszembe jutott, hogy tavaly elhatároztam, nagyböjtben nem nézek semmilyen sorozatot. Reggel próbáltam valamit olvasni a villamoson, lelki olvasmányt, valami bibliai alapút. Éreztem, hogy ez jó. Aztán próbáltam este is inkább olvasni, szépirodalmat, de végül nem tartottam be a fogadalmam. Ezért egyáltalán nem voltam büszke magamra. Olyan jó érzés, amikor az ember hoz egy döntést, főleg nagyböjtben, és tartja magát hozzá!
Zsófi: Két emlék jut eszembe, az egyik nagyon közeli, a másik négy vagy öt évvel ezelőtti. Elhatároztuk, hogy nagypénteken nem eszünk egyáltalán. Amikor ez az ötlet felmerült, nagyon klasszul hangzott. Kicsit határtologatás, meg kellemetlen, de pont annyira volt kellemetlen, hogy meg tudjam élni, és fel tudjam ajánlani Istennek. Az éhség egész nap velem volt, és ezáltal egész nap jól tudtam figyelni. Éber voltam, és valahogy büszke is magamra, hogy én ilyet csinálok. Aztán a másik évben is elhatároztam, hogy nagypéntek, tehát nem eszem egész nap. De nem tudtam ugyanazt elérni, nem éreztem lelkileg, hogy ez jó lett volna. Valahogy a teljesítményen volt a hangsúly. Nem éreztem, hogy kapcsolódnék általa Istenhez. A másik élményem, most hétvége. Voltunk a fakopáncsokkal, a gyerekcsapatunkkal nagyböjti lelki napon. Nem volt pap, nem tudtunk szerezni senkit, aki kijött volna hozzánk. Mi tartottuk az egészet. Amiről beszélgettünk, nem kötődött közvetlenül a nagyböjthöz, de nagyon jót tudtunk beszélgetni a gyerekekkel, hogy ők hogyan látják Istent, meg hogy szerintük hogyan helyes viszonyulni azokhoz, akinek egyáltalán nincs semmilyen tapasztalatuk Istennel, vagy legalábbis nem tudnak róla. Nagyon féltem tőle, hogy én szervezzek egy ilyen lelki napot, és nehezen tudtam elképzelni, hogyan fog majd menni egy ilyen beszélgetés Istenről, de aztán úgy éreztem, ezek a gyerekek már találkoztak Istennel, és elcsodálkoztam, hogy milyen bátran beszélnek róla, és mindez nem rajtam múlik. Nagyon mély beszélgetés volt, és nagyon örültem a fakopáncsoknak, hogy a Jóisten valahogy rám bízta őket.
Máté: Azon gondolkodtam, hogy én is így vagyok ezzel, mint a többiek, a nagyböjthöz valahogy kevésbé tudok kapcsolódni, mint az adventhez. Amit a karácsony jelent, öröm, születés, sokkal könnyebb viszonyulni, mint a nagypéntekhez, a szomorúsághoz és a szenvedéshez. Ezen kezdtem gondolkodni, de aztán ami a nagyböjti időszakról még eszembe jutott, az a lelkigyakorlat Dobogókőn. Fenn voltam a kápolnában, és ahogy így visszagondolok, eszembe jut, hogy ott nagyon közel éreztem magam a Jóistenhez. Néztem az ablakon át a fákat, ahogy mozgatja őket a szél, besütött a nap az ablakon, csend volt, és én valahogy gyakran gondolok erre, ha a Jóistennel kezdek foglalkozni.
Dodó: Nekem az ugrott be elsőre a nagyböjtről, hogy én annyira nem is szoktam önmegtartóztatást megfogadni, valamiért ez alakult ki nálam, engem nem a lemondás visz közelebb Istenhez. De aztán tök érdekes, hogy van két tesóm, akikről elsőre nem mondanám, hogy mennyire vallásosak, meg hogy nagyon közel állnak az egyházhoz, de tök érdekes, hogy az öcsém, aki nem is nagyon jár templomba, minden évben valami iszonyú brutál dolgot megfogad nagyböjtben. Ő csinált ilyet tavaly, hogy nem evett nagypénteken, de csak este derült ki, amikor már nagyon rosszul nézett ki, és most is azt mondta, hogy nem fog cigizni egész nagyböjtben. A másik bátyám meg nem fog húst enni. Aztán ami még beugrott, ilyet sem csináltam még, most hamvazószerdán történt, hogy csak mentem hazafelé, és bevillant, hogy basszus, most pont hat óra van, és pont a Pasaréten jártam, ahol a ferenceseknél éppen kezdődött a szentmise. Szóval, beugrottam én is a templomba, és tök tömve volt az egész templom, és ott volt az unokatestvérem, a tesóm, iszonyú sok ismerős, és ez nekem tök érdekes volt, így eddig magamtól nem mentem volna hamvazószerda este templomba, most meg ott voltam, én, és valahogy jó volt. És azt mondta a pap a prédikációban, nagyon durva képpel nyitott, hogy egy hete jöttek haza az M1-esen, dugó volt, és elment mellettük négy mentőautó meg egy tűzoltó, meg később egy halottaskocsi, és amikor odaértek a baleset helyszínéhez, mindenki jól lelassított, még ott hevertek a hullazsákok az aszfalton, és mindenki rohadtul megrökönyödött, és a pap arról kezdett beszélni, vajon hogyan emlékeznek ezekre az emberekre a szeretteik, és az volt a prédikáció vége, hogy azoknak fogsz hiányozni, akik közel álltak hozzád, és szerettek, és azt mondta, hogy valami olyasmit határozzon el az ember nagyböjtben, ami által közelebb kerülhetsz a szeretteidhez. És hogy ez sokkal fontosabb, hogy mindenki megtalálja a saját ilyen célját, mint hogy nagy lemondásokat tegyünk. Meg a másik, ami tetszett, hogy azt mondta, hogy ha körülnézek egy csomó más vallásban, akkor nagyon szigorú böjtök vannak, mint a ramadán a muszlimoknál, nekünk meg szinte nevetséges, hogy háromszor ehetünk egy nap, de csak egyszer jóllakni, és azt mondta, hogy pont az a lényeg, hogy nem az előírás meg a szabályok a fontosak, hanem hogy mindenki megtalálja a saját lemondását. Általában nem szoktam emlékezni a prédikációkra, de most meg ezek mind megmaradtak bennem.
Anna: Nekem pont hamvazószerdán mondta valaki az egyetemen, aki amúgy nem vallásos, de tudja rólam, hogy én hívő vagyok, szóval elkezdett velem beszélni a böjtről, és azt mondta, hogy milyen jó, hogy ő akkor negyven napig most nem eszik húst, és hogy milyen egészséges, és hogy ő egyáltalán nem hívő, mégis tartja a böjtöt. No, én ezen akkor tökre elgondolkodtam, hogy én ott vagyok a nagyböjt elején, tudják rólam sokan, hogy nekem számít a hit, aztán jön valaki, aki nem vallásos, és azt mondja nekem, hogy milyen király dolog ez a böjt! Akkor éreztem, hogy magamba kell néznem, és valahogy választ találni a kérdésre, hogy ha már hitem is van, és nem csak úgy böjtölök, de akkor nekem igazából mit is jelent a böjt? Hogyan csináljam, hogy közelebb vigyen Istenhez?
Máté: Még az jutott eszembe, hogy nálam is ez volt, hogy hamvazószerdán odaült mellém ebédkor az egyik tanárom, aki tudja rólam, hogy hívő vagyok, neki azonban nem jelent túl sokat a vallás, és azt mondta, hogy a konyhán azt ígérték, hogy ezen a napon lesz hal, és hogy ez tök jó. Nekem ez valahogy olyan jó érzés volt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. március 14-i számában.)