Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
Az alkotás alapötletét egy walesi családi nyaralás adta, ahol a rendező három hetet töltött. Minden nap ugyanakkor, ugyanott készített tájképeket, elkerülve a fények és az árnyékok változását – ezt teszi majd filmje főszereplője is. A filmdráma 1694-ben, Angliában játszódik. Egy wiltshire-i földbirtokosnő, Mrs. Herbert (Janet Suzan) ragaszkodik ahhoz, hogy a jó hírű rajzművész, Mr. Neville (Antony Higgins), 12 napon keresztül 12 grafikát készítsen férje birtokáról. Megállapodásukról szerződést kötnek, amelyben lefektetik a honorárium összegét, valamint azt is, hogy a rajzoló minden nap lefektetheti az úrnőt (pontosabban, hogy a hölgy köteles a művészt „férfiúi vágyaiban részesíteni”). Mr. Neville jelenléte, pikírt megjegyzései miatt a birtok több vendége és lakója számára – többek között Mrs. Herbert veje, Mr. Talmann (Hugh Fraser) – hamar nemkívánatossá válik. A rajzművész realisztikus képein a kezdetben jelentéktelennek tűnő részletek egy titokzatos gyilkosság nyomait rajzolják ki.
Minden aktus, ami a szerződés(ek)be van foglalva, túlmutat önmagán, így Mr. Neville képei egyben okká és következménnyé válnak, ahogy a Mrs. Herberttel és lányával, Mrs. Talmannal (Anne-Louise Lambert) kötött szexuális paktuma is. Mr. Neville az egyetlen szereplője a filmnek, aki nem köntörfalazik sem szavaiban, sem tetteiben. Munkáiban a valóság ábrázolására törekszik, sőt ezt küldetésének is tekinti. Nem azt jeleníti meg, ami illő, vagy ami eszményített. Ha a valóságban ott szerepel egy fára akasztott lepel, egy ablakhoz támasztott létra vagy egy elkóricált ruhadarab, ő lerajzolja. Nem ismeri (allegorikus) jelentésüket és jelentőségüket sem. Grafikáiban a szétszórt tárgyak káosza rendet alkot. A kékvérűek pedig azáltal, hogy képeihez tartalmat társítanak, dekonstruálják az általa megteremtett rendszert.
A rajzok önmagukban értelmezve esztétikai erőt hordoznak, de csak együtt rendelkeznek többlet információval. A történet paradoxona, hogy az alkotót alkotásai ölik meg. Mr. Neville-t elvakítják saját fiziológiai szükségletei, ezért szerződései élet és halál előzményeivé válnak. A byroni hős minden ceruzavonásával tudatlanul, egyre mélyebb gödröt ás a saját sírjában. A néző számára ez azonban csupán a film utolsó szekvenciáiból derül ki, addig csak a baljós jelekből, elejtett félmondatokból következtethet a fortyogó ármányokra. Ezzel ellentétben, többnyire dialogikus monológokat hallhatunk, amelyek első hallásra egymásnak szólnak, viszont mélyebb rétegeiben a nézőnek segítenek az eligazodásban. A mondatok tarkasága, cirkalmassága és sokszor jelentéktelensége, a barokk pompáját, teátrális gesztusait és az arisztokrata egoizmust figurázza ki.
A gyertyafénynél lakomázó, pletykálgató, tizenkét parókás arisztokratát bemutató tízperces prológus kiváló precedens ennek szemléltetésére. A film eredeti, háromórás verziójában a kezdő jelenet harminc percet foglalt magába és felvonultatta az összes szereplőt. Azért a rövidebb változat került megjelenésre, mert a másik túlságosan ki volt fejtve, több magyarázatot, és kevesebb rejtélyt hagyott maga után. Átesve a ló másik oldalára, az új verzióban a gyilkos kilétére nem derül fény. Ahogy egy festménynél, itt is csak a sejtelmeinkre hagyatkozhatunk és a befogadóra nagyobb feladat hárul.
A hangsúlyos zenék vibrálóan kísérik a cselekmény intenzitását. A Peter Greenaway-jel többször kollaboráló Michael Nyman volt ezért felelős. Nyman céljának azt tűzte ki, hogy emléket állítson Henry Purcell, angol barokk zeneszerzőnek. Ennek kivitelezéséhez, vegyítette a kortárs és a klasszikus elemeket, többnyire rézfúvósokat és fafúvósokat alkalmazott.
Michael Nyman – An Eye for Optical Theory (filmzene)
A zenei célzás mellett, a már említett képzőművészeti utalások is fel-felütik fejüket a vásznon: a fekete hátterű, elölről megvilágított snittek, drámai hatást elérve idézik meg a de La Tour, Caravaggio és Füssli által alkalmazott chiaroscuro technikát. Az erős megvilágítások Rembrandt képeit elevenítik fel. Vermeer művészetének vonásai a baldachinos belső enteriőrök elrendezéseiben és színeiben érhetők tetten.
Az erős fények és az árnyékok kontrasztjai szoborszerűvé teszik az egyes alakokat, amelyek kiemelik magatartásuknak természetellenes mivoltát. Erre játszanak rá ki Sue Blane jelmeztervező ruhái, akinek munkáját BAFTA-díjjal jutalmazták. A maskarák kifehérlenek a zöld kert sűrűjéből, ami a romantikus Constable festményeire hajaz.
A barokk klasszicizmus és akadémizmus kedvelt témája volt a mitológia és az archaikus szépségideálok megörökítése. A filmvásznon ezt többek között a Perszephonéhoz kapcsolódó három gránátalma jeleníti meg. A filmben látható gyümölcsök szimbolikus jelentéssel bírnak: a szilva és a körte a szerelmi kapcsolat, a füge és a narancs a termékenység, az eper pedig az igazság jelentésével bír. A birtokra visszatért Mr. Neville utolsó vacsorája egy ananász, ami a szíves vendéglátás jelképe.
A rajzoló szerződése – előzetes
Az általa készített 13. képen ábrázolt lónak csak a feje maradt befejezetlenül. Véget nem érő rajz, véget nem érő történet, maszkkal elfedett, púderezett arcú parókás gyilkosok. Barokk arisztokrata szócsaták. Egymásrautaltság. Váratlan fordulatok. Az emberek szobrokként, a szobrok emberekként viselkednek. A rajzoló szerződése egy egészen példátlan krimi és fekete komédia, ami történelmi keretben és pazar kivitelezésében nem csupán egy angol arisztokrata család és egy fekete bárány fondorlatos intrikáját mutatja be, de megkérdőjelezi az ábrázolás és a valóság viszonyát is.