Második éve lakott a kollégiumban Jancsi, élte a tizenhat évesek városi életét, edzőterem, tanulószoba, hétvégén randi a plázában vagy kocsma a haverokkal. Szemébe lógó fekete haja tetszett a lányoknak, jóképű macsónak tartották, pedig nem volt magas gyerek. Tavaly még anyja meg-meglátogatta a kollégiumban, gyakran jött a városba ügyeket intézni, esténként meg ott maradt egy-egy színházi előadásra is, falun ritkán látni ilyet. Néha Jancsit is magával vitte, sőt a színházigazgatónak is bemutatta, aki egykor a nő osztálytársa volt. Jancsi jól emlékezett az előadásra. Ibsen Nóráját látták, és pont a férfi mellé szólt a
Nyikorgott a kapu, rozsdás volt a zsanér, apja régen zsírozhatta meg. Az ablakok az utcai fronton visszaverték a kinti színeket, csak a ház hátsó traktusából szűrödött ki fény. A kutya farkcsóválva szaladt a fiú elé, vakkantott, magasra ugrott, az arcát nyalta. A házból senki sem jött ki köszönteni.
A konyhában világított a mennyezeti lámpa. A rádióból klasszikus zene szólt, a tűzhelyen gőz csapott ki a piros fazékból, a sonka főtt. Édesanyja a kislányt szoptatta, Zsuzska karácsony táján született. Jancsi már-már lenyomta a kilincset, de eszébe jutott a felső zsebében a symphoniás doboz, megtapogatta és inkább a fáskamrához indult. Ott eldugja, anyja nem tudhatja meg, hogy a zsebpénzéből cigarettát vesz. A baromfiólnál megtorpant. A tyúkok idegesen mocorogtak odabent. Anyja korán beterelhette őket, az utolsó napsugarak a kert végében jártak, még le sem ment a nap. Talán ki sem engedte őket?, futott át Jancsi agyán a gondolat. Végül vállat vont. Nem mindegy? Úgy érezte, jól jönne még egy cigaretta a családi találkozás előtt. A nyikorgó kertkapuhoz ballagott, óvatosan nyomta le a kilincset, ne csapjon zajt, hadd maradjon észrevétlen még egy ideig. Kisurrant az utcára.
Második éve lakott a kollégiumban Jancsi, élte a tizenhat évesek városi életét, edzőterem, tanulószoba, hétvégén randi a plázában vagy kocsma a haverokkal. Szemébe lógó fekete haja tetszett a lányoknak, jóképű macsónak tartották, pedig nem volt magas gyerek. Tavaly még anyja meg-meglátogatta a kollégiumban, gyakran jött a városba ügyeket intézni, esténként meg ott maradt egy-egy színházi előadásra is, falun ritkán látni ilyet. Néha Jancsit is magával vitte, sőt a színházigazgatónak is bemutatta, aki egykor a nő osztálytársa volt. Jancsi jól emlékezett az előadásra. Ibsen Nóráját látták, és pont a férfi mellé szólt a jegyük. Aztán várandós lett az asszony, ritkultak a látogatások. A fiú megkönnyebbült. Feszélyezte anyja gondoskodása, gyakori látogatása, aztán meg a gömbölyödő hasa. Idősnek gondolta egy kisbabához és a szexet sem akarta elképzelni a szülei között.
A folyópartra indult. Hűvös volt. Kora tavasz. Gyerekkorában sokat pancsolt a Körösben, bottal verte a vizet, kacsázott és a homokban várat épített. A kidőlt fatörzs a szokásos helyen volt. Ráült, rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt és bambán nézte a vizet. A sodrásban faág, kutyatetem, meg egy vörös folt közeledett. Jancsi kíváncsi lett, mi az. Méretes ágat keresett, de a partról nem érte el a lebegő tárgyat, térdig gázolt a vízbe, a szokatlan uszadékot így akasztotta meg. Vörös bársony tapadt a fára és az ázott rongy alatt apácarácsot talált. Egy faragott fatáblát húzott a partra, ajtó vagy valami díszes válaszfal lehetett. Ismerősnek tűnt. Zavartan topogott, imafoszlányok jutottak eszébe, „az utolsó gyónásom óta”, „teljes szívemből bánom”, „ígérem, hogy a bűnt kerülöm”. Beleremegett. Vizes a cipője, vizes a nadrágja, az április meg hideg.
A különös paravánt a vörös bársonnyal hazavonszolta. A zsákmányt a tyúkól mögé vitte, a vizes bársonyt elegyengette a rácsos ablakon. Besurrant a szobájába, átöltözött, nehogy kiderüljön, a Körös vizébe gázolt áprilisban. Miután ázott ruháját az ágy alá dugta, bement a konyhába. A tűzön hatalmas fazékban rotyogott a víz, anyja feltűrt ingujjban a kalácsot gyúrta, húga pici babaszékében a sarokban gügyögött. A fiú megsimogatta a kislány szőke fejét, megcsókolta anyja gőztől kipirult arcát. Az unalmas, mi-újság-az-iskolában kérdések elmaradtak, nem volt ölelés vagy puszilkodás. Jancsi csippentett egyet a nyers tésztából, az asszony gépiesen a kezére csapott. A fiú zavartan kérdezte:
– Baj van, anya? Bánt valami?
A nő vállat vont.
– Gyónni voltam. Jól tudod, mennyit beszél a bűnről az atya, a legkisebbekért is bőséges penitenciát ad. Ma némán hallgatta a gyónásomat, pedig számtalan bűnöm volt, és elmaradt a feloldozás és még egy miatyánkot sem adott bűnbocsánatul.
– Számtalan bűnöd? Neked, anya? – nevetett Jancsi. – Ugyan már, te makulátlan vagy.
A nő, hogy zavarát leplezze, megölelte a fiút.
– Apa? – bontakozott ki anyja karjából Jancsi.
– Sok a dolga, mostanában későn jár haza.
A fiú reggel hangzavarra ébredt. A tyúkok káráltak, a kutya őrjöngve ugatott. Fejszecsapások hangzottak a hátsó udvarból, a szomszéd szobában a húga elkeseredetten ordított. Jancsi átment, plédet terített rá és ölbe kapta, karján a gyerekkel az udvarra szaladt. A kutya a hosszú drótra láncolva rohangált, két lábra ágaskodott, nyakán feszült a póráz, tehetetlenül ugatott. A baromfiól előtt szétgurultak a kukoricaszemek, szakajtó a sárban. Az anyja az ólat támasztotta; a tyúkokat ma sem engedte ki.
Az apja az asszonnyal szemben állt, karja lendült, és kétségbeesett dühvel lecsapott. Egyetlen ütéssel széthasította a Körösből kifogott fatáblát. A vörös bársonyt megtaposta, majd szétszakította. Az anyag könnyen repedt. Jancsi a húgát reszkető anyja karjába adta, intett, menjen be a házba. A nő tétován indult. A kicsi az öklét rágta, nagyokat csuklott, hüppögött. A tyúkok verdestek az ólban, a szomszédok a láthatatlan, néma szemtanúk. A férfi leengedte a fejszét tartó kezét. Jancsi odalépett hozzá és megölelte; karácsony óta nem látta. Az apja nem viszonozta az ölelést. Leheletén érződött a tegnapi kocsmagőz.
– Jancsi, hogy került ez ide? – bökött a férfi a tölgyfadarabokra.
– A Körösből fogtam ki.
– Nem kellett volna, te gyerek.
– Gondoltam, Zsuzskának remek bábszínháza lesz. Az egyik oldalát megtámasztom, hogy stabilan álljon, a bársonyból anya elhúzható függönyt varr. Az apácarács helyén lesz a színpad, kukoricacsutkából készítünk báb…
– Nesze neked színház! – ordított az apja, és a fejszével keményen lesújtott az apácarácsra. Meg sem állt, míg miszlikbe nem aprította. Jancsi némán hordta a fáskamra üres sarkába a roncsokat. Valami puhában akadt meg a lába. Felvette, kivitte a fényre. Egy papi reverenda volt. Kereste apját, hogy kérdőre vonja, de az addigra már az utca végén gyalogolt.
Jancsi kiporolta a reverendát, bevitte a házba. A húga békésen aludt a hálószobában, a hitvesi ágyon a családi nagybőrönd félig megpakolva, körülötte szétdobált ruhadarabok. A levegőben a naftalin szaga a frissen sült kalács illatával keveredett. Anyja a ruhákat pakolta, elmerült a munkában, nem vette észre, ahogy a fiú a saját szobájába osont. Jancsi összehajtogatta a reverendát, a sporttáskájába tette, tiszta ruhát vett.
– Járok egyet – szólt be anyjának a hálószobába.
A templom körül a szentségimádásra gyülekezők suttogtak-pusmogtak, „hallottad, beteghez hívták, közben vandálok megtámadták a plébániát”. Jancsi, megkerülve a népeket, az oldalsó bejárathoz ment. A papot a sekrestyében találta, az atya először meg sem ismerte, mióta a városban tanult, nemigen találkoztak.
– Mi járatban vagy, Jancsi? Gyónni jöttél vagy édesanyád küldött a keresztelő miatt?
Jancsi nem értette. Miért nem beszélt tegnap a keresztelőről az anyjával a pap? Miért neki kellene közbenjárnia? Zavartan húzta elő a sporttáskából a reverendát.
– A Körös-parton találtam, amikor arra sétáltam. Nem tudtam, mihez kezdjek vele. Az atya talán tudja, hogy kié lehet ez.
– Nem hallottad, Jancsi, mi történt? – kérdezte. Jancsi nemet intett, és a pap belekezdett.
– Kora délután hívott a Palkó, a Gyopárosi, menjek, az anyja haldoklik. Mentem, amilyen gyorsan csak tudtam, az asszony a falu túlvégén lakik. Fürgén jött elém a néni, húsvéti kaláccsal kínált, és nem értette, ki telefonált, mert az kizárt, hogy a fia. Mire kisült a kalács, és én visszaértem a parókiára, a gyóntatófülke bezúzva, pedig értékes barokk darab, osztrák fafaragó műve. És a reverendám sem volt sehol.
Jancsi dermedten hallgatta, nem értett semmit, de a folyóból kifogott vörös bársonyos tölgyfa tábláról mélyen hallgatott. Az atya hálálkodott a reverenda miatt és a családnak üdvözletét küldte.
A templommal szemben a virágüzlet előtt primulák, krókuszok, nárciszok emlékeztették Jancsit, hogy a kertjük sivár, anyja az idén semmit sem ültetett, pedig máskor korán nyíló tavaszi virágok illatoztak az ablakok előtt. Megállt, a festett tojásokat nézte a kirakatban. Anyjával is készítettek minden évben, petrezselyem levelével díszítették, nejlonharisnyába szorosan bekötözték, vöröshagyma héjának levében főzték, végül kacsazsírral kenték be az apró levelekkel díszített, vörösesbarna tojásokat. Gyönyörű fényük lett. Az idén ez is elmaradt.
Befordult a boltba. Az eladólány örömmel jött elébe; unokatestvérek voltak.
– Micsoda meglepetés, tegnap édesanyád a húgoddal nézett be, aranyos kisbaba, még vigyáztam is rá, míg anyád szentgyónásra ment. Jó téged is látni. Mi járatban vagy?
A fiú kért néhány hímes tojást, hétfőn anyja meg Zsuzska tudjanak mit adni a locsolóknak. Tavaszi virágokat is vett, hátha feledteti az utcai ablakok kopárságát. A lány nem eresztette, beszélt a vandálokról, meg arról, hogy látta elbiciklizni az atyát, Jancsi anyja ezután érkezett.
A kocsmánál a fiú megtorpant. Apja a hátsó traktusban egyedül ivott. A pultos intett, a söntéshez hívta a gyereket, kérés nélkül töltött két pálinkát és az egyiket a fiú elé tolta.
– Áldott ünnepet! –mondta és Jancsi poharához kocogtatta az övét. Egy hajtásra hörpintették ki az italt. – Apádat hátul találod. Fülébe jutott, amit már az egész falu tudott.
A csapos, látva Jancsi értetlen tekintetét, zavartan magyarázkodott.
– A baba, tudod, szőke, a szeme meg zöldeskék.
– Minden kisbabának szőke a haja és kékes a szeme, később alakulnak ki a végleges színek – válaszolta Jancsi. – Tanultam biológiából – tette hozzá magyarázatképpen.
A csapos legyintett.
– Ennek aztán nem fog megváltozni a szeme színe, meg a haja sem lesz fekete. A vonásairól nem is beszélve.
Jancsi eltűnődött, nem tudta, mit mondjon. A csapos törte meg a már-már kínos csöndet.
– A tegnapi eset a vandálokkal, hihetetlen, reverendát lopnak, meg szétverik a gyóntatófülkét, pont anyád gyónása után. Nem fordult meg a faluban tegnap idegen. Észrevettük volna. Na, menj apádhoz, ráfér még egy ital – és csurig töltötte a poharakat.
– A ház ajándéka! – kiáltotta a fiú után.
Jancsi leült apjával szemben. Most vette észre, mennyire lesoványodott, az ősz szálak sűrű fekete hajában mintha karácsonykor még nem lettek volna, és napok óta nem borotválkozhatott. Ittak és hallgattak. Végül Jancsi megkérdezte.
– Apa, hogy tehetted ezt?
– Utálom a színészeket. Nem értem anyádat. Hogy jutottunk ide?
Apa és fia hazaindult. A tyúkok az ólban rikácsoltak, a kutya még mindig a láncon szenvedett. Odabenn síri csend és üresség.