Szilágyi Zsófia Emma | „Mindig azt kerestem, ami egyedi, újító, meghökkentő” – beszélgetés Döme Barbarával

Szilágyi Zsófia Emma 2021. április 09., 07:07

Döme Barbara írásai vagányak, impulzívak és rendkívül őszinték. Az olvasó könnyedén tud azonosulni a novelláiban ábrázolt karakterekkel, mert a szereplők maguk is hordoznak valamilyen sebet, szenvednek valaminek a hiányától vagy egy beteljesületlen vágytól. Ha egy mondatban kellene definiálnom Döme írásművészetét, akkor azt mondanám: csutkára szedett realitás, egy csöppnyi varázslattal.

 

Döme Barbara (Fotó: Hegedüs Róbert)

 ­– Több évtizede újságírással foglalkozol. Mindig is az írás érdekelt vagy megfordult a fejedben más is?

– Mindig írni akartam, azt hiszem, ez számomra tényleg eleve elrendelt dolog, holott a családomban senki nem volt sem író, sem újságíró. Négyévesen tanultam meg olvasni, hat voltam, amikor írni kezdtem. Az olvasás nálam magával hozta, hogy minden történetet továbbgondoljak, s aztán azt le akarjam írni. Sok kockás füzetet őrizgetek, ezek mind tele vannak mindenféle kis szövegekkel. Sok kezdetleges próbálkozás szerepel bennük, de meglepő módon érett, érdekes gondolatokat is találni. Aztán ahogy egyre többet és egyre több szerzőt olvastam, úgy változott az ízlésem és a stílusom. Sosem szerettem a hagyományos dolgokat, ez igaz az irodalomra is. Mindig azt kerestem, ami egyedi, újító, meghökkentő. Íróként szintén erre törekszem, azt gondolom, csak így érdemes alkotni. Azt, hogy ez sikerül-e, majd eldönti a szakma és az olvasók.

 – Borzasztóan vagány, erős nőnek tűnsz. Ha mégis elkeseredsz, elszomorodsz, mi szokott segíteni? Egyáltalán mi az, ami le tud téged törni?

– Az ostobaság, a hazugság, a lustaság és újabban a járvány, valamint annak következményei. Nehezen viselem, hogy felfordult az életünk, hogy félni kell az öleléstől, attól, hogy közel menjek idős édesanyámhoz, testvéreimhez, szeretteimhez. Már félni is félek és önmagam panaszait is unom. Próbálok pozitív maradni, természetesen online és telefonon tartom a kapcsolatot a barátokkal, rokonokkal, de ez így kevés. Nem beszélve arról, hogy a kreativitás, ha nincs elég impulzus, az író ember halála is,  márpedig a járványhelyzettel járó önkéntes karantén, a megváltozott élethelyzet ezt hozta magával. Szerencsére a szeretteim többsége már megkapta az oltást, én is nagyon várom, remélem, minél többen gondolkodunk így, s ezzel megfékezhetjük a koronavírus terjedését, visszatérhetünk a megszokott életünkhöz. S hogy mi segít, ha elszomorodom? Az Istenbe vetett hitem és a szeretteim.

 – És íróként?

– Íróként nem elkeseredni szoktam, hanem elbizonytalanodni. Örök kételkedő vagyok, önmagamban, az írásaimban. De szerencsére ez engem nem tör le, sokkal inkább arra sarkall, hogy még többet tanuljak, akarjak fejlődni, egyre jobb dolgokat alkossak. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire lényeges számomra a hitelesség az életem minden területén, így a prózáimban is. Ha azt kérdeznéd, szerkesztőként mi keserít el legjobban, azt mondanám, az, ha egy szöveg átlagos. Az számomra semmilyen, még akkor is, ha egyébként korrekt módon van megírva. Azt gondolom, hogy egy átlagos írással nem szabad fárasztani az olvasót, ennél mindenkinek sokkal drágább az ideje. Én is mindig azt kérem a szerkesztőimtől, legyenek velem nagyon szigorúak, csak ez viszi előre az embert.

 – Alapvetően prózaíró vagy, de mégis jelentek meg verseid. Véletlen buggyant ki belőled az a néhány vers vagy titkon a lírával is kacérkodsz?

– Van olyan, hogy az embert elárasztják az érzelmek, s úgy gondolja, ezeket le kell írnia. Korábban úgy képzeltem, erre a líra sokkal alkalmasabb, mint a próza. Ezért próbálkoztam versírással. De ezek a versek nem lettek annyira jók, mint ahogyan szerettem volna. Mondjuk átlagosak, s mint ahogyan az elején is mondtam, én ezekkel elégedetlen vagyok. Vannak közöttük olyanok is, amelyeket szívesen eltüntetnék, ha lehetne. Persze ez is én vagyok, vállalom, de inkább ma már mással próbálkozom. Kísérletezem egy új műfajjal, amelyet introspektív lírai novellának nevezek. Ezek a prózai művek a verset és a novellát ötvözik. Eszköztárukat tekintve inkább a lírára építenek, nem a történet, hanem a képiség dominál. Ezek az írások beindítják az olvasó kreativitását, fantáziáját, a történet nem a papíron, inkább az olvasók fejében áll össze. Talán kicsit bonyolult első hallásra, de akik olvasták az új kötetem végén lévő néhány novellát, talán értik, mire gondolok.

 – Egyre magasabbra helyezed a lécet. Nagyon sok írót aggaszt a megrekedés gondolata, ami egy idő egészen nyomasztóvá válhat. Több kötet után mi erről a véleményed?

– Ez egy létező probléma. Azt mondják, egy jó könyvet szinte mindenki tud írni, leginkább ezt követően derül ki, hogy milyen író is az illető, egyáltalán megmarad-e az alkotásnál. Most persze visszakérdezhetnél: s akkor te mikor írod meg azt az egy jó könyvet? Bevallom, féltem sokáig, hogy nekem mikor teszik fel ezt a kérdést. Szerencsére eddig nem hallottam. Komolyra fordítva a szót, az én életemben is voltak már periódusok, amikor úgy éreztem, nem jönnek a gondolatok, de szerencsére ezek csak nagyon rövid ideig tartottak. Ilyenkor általában az volt a baj, hogy túlhajtottam magam.  Hiszek abban, hogy ha eleget olvasunk, elég inger ér bennünket és nem oltjuk ki a kreatív gondolatainkat felesleges dolgokkal (mondjuk sok tévézéssel), akkor nagy baj nem történhet. De lehet, hogy tévedek. Az új kötetemnél gyakran kérdeztem a szerkesztőmet, Király Farkast, szerinte elég jó lesz-e a kötet. Az előző könyvem, a Nők a cekkerben, amit szintén az Orpheusz Kiadó gondozott, ugyanis nagyon gyorsan elfogyott, szerette a szakma, az olvasók, két díjat is kaptam érte. Boldog voltam, de óriási terhet is rakott a vállamra, hiszen úgy gondoltam, az Angyalt reggelire ennél csak jobb lehet, különben mindenkinek és saját magamnak is csalódást okozok. Túl vagyok az első kritikákon, s úgy tűnik, ezt a kötetet is szeretik, ami óriási öröm számomra. Ez arra késztet, hogy ezután is legalább ilyen színvonalon alkossak, vagy még jobban.

 – Legutóbbi köteted az Angyalt reggelire címet viseli. Mit fog kapni, mivel fog szembesülni az, aki angyalt kér reggelire?

– Ízelítőt kap mindabból, amit eddig a próza műfajában kipróbáltam. Négy ciklusra bontottuk a kötetet, vannak benne nehezebben emészthető írások, melyek a skizofrén emberek világába kalauzolják el az érdeklődőket, de találni benne humoros rövidprózákat és a már korábban említett lírai novellákat is. A kapocs, amely összefogja ezeket az alkotásokat, az a kövér angyal, aki a történetek zömének főszereplője. Ő egy olyan lény, akinek hétköznapi emberi tulajdonságai vannak, és nyersen, őszintén kimondja mindazt, amit mi, emberek nem merünk. Az volt a célom, hogy az angyalt megismerve mindenki kicsit magába nézzen és elgondolkodjon: vajon én is ilyen vagyok, kell valamin változtatnom, vagy minden úgy jó, ahogy eddig tettem? A történeteken végigvonul a fekete humor is. Aki fél a szókimondástól, csak óvatosan vegye kézbe ezt a könyvet.