Zorkóczy Zenóbia | Az örömszínházban hiszek – beszélgetés Szabó K. István rendezővel

– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.

– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.

– Milyen kihívások várnak rád Litvániában?
– A szokásosak, egy megfelelően levezetett próbafolyamat végére jó előadást kell létrehozni. Ez lenne az összefoglaló, de addig még ismerkedem az új kulturális közeggel, a színészekkel, alkotótársaimmal, és „kóstolgatjuk” egymást litvánul, angolul, oroszul, kinek mire áll rá a nyelve. A fontos az, hogy megtaláljuk azt a közös színházi nevezőt, amitől egységbe szerveződnek a gondolatok, az energiák. Litvánia nagyszerű munkaterepnek ígérkezik, markáns színházi formavilággal, elkötelezett művészekkel, és ez a találkozás jó lehetőség Gombrowitz remekművének, az Yvonne, burgundi hercegnőnek színpadi újrafogalmazására.

– Eddigi pályafutásod alapján úgy tűnik, hogy állandó keresésben égtél. Még egy kőszínházi főrendezői státus kedvéért sem voltál hajlandó feladni a szabadságodat, a kísérletező kedvedet és az új kihívások iránti kíváncsiságodat. Pedig több színháznál is dolgoztál vezető pozícióban, például Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Temesváron… Mi űzött mindig tovább? Miért helyezted át székhelyedet Magyar országra?
– Én rendszeres székelhagyóvá lettem, és ennek nem feltétlenül a kalandvágy az oka. Elkötelezett színházépítő vagyok, távlatokban tervezek, ha dolgozni hagynak. De ha a cenzúra – ami többnyire politikai vagy maradi – belekontárkodik a munkámba, és ez mindannyiszor így történt, egy idő után ráunok a céltalan lavírozásra, helyben toporgásra, és lelépek. Sokan értetlenkedve állnak ez előtt, hiszen manapság egy meleg, biztonságérzetet sugárzó vezetői szék az igazán megtérülő befektetés, de számomra még mindig izgalmasabbnak tűnik a kiszámíthatatlan, ám megannyi felfedezési lehetőséget tartogató szabadúszás. Állandóan úton vagyok, és folyamatosan tanulok. Hajt a kíváncsiság, feltöltenek az újabb találkozások, egy-egy hiteles alkotói pillanat, amikor úgy érzem, megérinthető az a kék madár, mindenért kárpótol.

– Milyen színészekkel szeretsz dolgozni?
– Jó képességű, nyitott szemléletű, kíváncsi emberekkel, akik az örömszínházban hisznek, hiszen magam is az öröm forrását keresem.

– Milyen az a színház, amit szeretsz?
– Könyörtelen és igaz.

– A pandémia alatt sem álltál le a munkával, több előadást is rendeztél azóta. Milyen témák érintettek meg ebben az új helyzetben?
– A járvány kitörtekor, még tavaly márciusban a főpróbán kellett felfüggesztenünk a Magyar Elektrát a debreceni Csokonai Színházban, aztán néhány hét után már a Kassai polgárokat próbáltuk a Nemzeti Színházban, szerencsés csillagállás alatt, hiszen teljes érvényű próbafolyamat, és ezt követően telt házas bemutatóink voltak a Gyulai Várszínházban és Budapesten. Az őszi zárás ideje alatt is dolgoztunk, Fosse Én vagyok a szél című kétszemélyes darabját próbáltuk a Trip Hajón. Februárban meg A kis herceg adaptációján dolgoztam a szekszárdi Német Színházban. Hektikusan alakult ez az időszak, néhány terv fel lett függesztve, és amikor már úgy tűnt, hogy e holtidő semmi másra nem alkalmas, mint pihenésre, olvasásra, feltöltődésre, újabb felkérések jöttek.