2013-ban, második önálló kötete, Az ördög operába készül megjelenésekor valami olyasmit írtam Magyary Ágnesről, hogy módfelett érdeklik az irodalmi kuriózumok, az intertextuális játékok, az újraértelmezések, paratextusok. A posztmodern. És persze történetei is vannak, de szinte csak mellékesen. Megállapítottam, hogy e kötet egyik fő motívuma maga az írás, az alkotás folyamatára való reflektálás, bár ez legtöbbször (ön)ironikus.
Nos, ez a vonulat valamelyest a harmadik könyvére (Rövidzárlat az alvilágban) is kitart, gyakorta köszönnek vissza szubjektíven értelmezett, újragondolt olvasmányélmények (Homérosztól Dantéig, Cervantestől Proustig és Borgesig). Magyary él és visszaél velük, nagy műveltséggel, könnyedén mozog a különböző szövegregiszterek között, újraértelmezi azokat, hogy végül saját újraértelmezését is elvesse. A narráció tehát csak lehetőség egy történetre, de történet többnyire nincs, vagy csak fragmentumokban. Az intertextualitás nem csupán különféle vendégszövegek beemelését jelenti Magyarynál, hanem a saját szövegek dialógusba helyezését is. A görög mitológia (és mindenféle magánmitológia) szintén vesszőparipája Magyarynak, természetesen itt is újraértelmezésekről van szó.
Ugyanakkor már az első kötetben is van néhány olyan történet (és a későbbiekben ezek még hangsúlyosabbá válnak), amely a kommunista rezsimnek tart görbe tükröt. Érezhetően ebben a témakörben mozog a legotthonosabban a szerző, a mesélés itt a leggördülékenyebb, legfeszesebb. Mert itt jön be az élményfaktor. Magyary Ágnes Kolozsváron született 1975-ben, 1989-ig Kolozsváron élt, aztán Budapestre költözött. Gyermek- és ifjúkorát tehát a (román) kommunizmus abszurditása határozza meg. Meglátásom szerint azok a legjobb szövegei, melyekben ebből a személyes élményanyagból szublimál valami általánosat. Számomra a negyedik kötete, a Víziló a Szamosban a legfontosabb olvasmányélmény: fő sodrában egy kolozsvári magyar család négygenerációs történetét kapjuk, mely a 20. század elején indul, és az 1980-as évek derekán ér véget. Háborúk, impérium- és rendszerváltozások közepette próbál élni és túlélni ez a család, mondhatni ösztöntől vezérelve. Természetesen itt is vannak jelképes figurák, abszurd jelenetek, metaforikus mozzanatok (elég, ha csak a Szamosból kifogott kövér vízilóra gondolunk), itt is van játék idővel és térrel, de mértékletesebben adagolva: történetszerűség és szövegszerűség egyensúlyba kerül.
Az elmúlt években Magyary Ágnes egyértelműen bizonyította, hogy sokoldalú alkotó, prózakötetei mellett dramaturgként, drámaíróként is tevékenykedik, spanyol nyelvből fordít, legújabban útinaplóesszéivel hívta fel magára a figyelmet.
Egyik novellájának narrátora kijelenti, hogy „egyetlen történetnek sincs igazán vége”. Nos, úgy vélem, Magyary Ágnes írói története is számos izgalommal kecsegtet még.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)