Bálint Tamás | Felüdülés az elmének – beszélgetés Sárosi Mátyás és Szabó Kriszta képzőművészekkel, képregényalkotókkal

A karantén ideje alatt elcsendesedett az élet, próbáltam a jó oldalát nézni, volt végre időm alkotni, született is jó pár munka ez idő alatt, amelyekre rányomta bélyegét a járvány. Már azelőtt is volt vészjóslat a munkáimban, a környezetünk rombolása mindig is aggasztott, mert minden összefügg, de mi egy egyensúlytalan emberi létet élünk, ami egyre jobban érződik a mindennapokban, ez örök téma nálam. A Sonora II. képen – amely 2016-ban készült, és pont egy jövőbeli leépült társadalom romjait ábrázolja, amely visszafordult a primitív, de alázatosabb formájába – egy szűrőmaszk is megjelenik az egyik figurán. Ha az ember figyel a világra, érzi, hogy baj van,

– Mátyást édesapja, Sárosi Csaba grafikus szerint „nem kellett megfertőzni, már a vérében volt a pirkálás”. Kriszta, te is így születtél?

S. M.: Apámmal együtt tájképeztünk Gyergyóban, az erdőben, a műtermében linómetszetet, rézkarcot készítettem már kiskoromban, egyéb nem is érdekelt, de emellett gyűjtöttem a képregényeket, néztem a videóklipeket, filmeket, a popkultúra is befolyásolta az alkotásaimat. Voltak és vannak képregényrajzolók Erdélyben, csak nem tud róluk a szélesebb közönség. Deák Ferenc és Rusz Lívia beírták magukat a történelembe, nagyon komoly képregényes munkásságuk van, jelenleg Benczédi Anna készít nagyon szép képregényeket Kolozsváron, de még így is ritka a képregény Erdélyben.

Sz. K.: Én nagyon szerettem a rajzfilmeket gyermekkoromban, azért mentem művészeti iskolába, hogy ha nagy leszek, rajzfilmes legyek. Tisztességesen rajzolok, közel sem olyan jól, mint Matyi, de elvégeztem az egyetemet. Így utólag rájöttem, jobb lett volna irodalmat tanulni, mert a rajzfilmkészítésben és később a filmtervekben jobban érdekelt a történetmesélés, mint a vizuális rész. A képregényt papírmozinak is nevezik, egy olcsó, megengedhető variáns a filmgyártásra, és ugyanazokkal az elemekkel operál: képpel és történettel. Amikor találkoztunk Matyival, akkor animációs filmekben gondolkoztam, neki meg nagyon jó rajzai voltak a mappájában. Mindketten felvillanyozódtunk az ötlettől, hogy együtt dolgozzunk, hogy a kettőnk munkájából egy jó dolgot lehetne összehozni.

– És miért éppen a sci-fi? Hiszen a képregényeken belül is rengeteg műfaj, irányzat, stílus van. Melyek voltak a Fantomatika születésének és rövid életének körülményei, érzékelitek-e még az igényt az erdélyi képregényre? Mi az oka, hogy a gyerekkorunkhoz képest ennyire visszaesett nálunk a népszerűsége?

Sz. K.: Hihetetlenül sokfajta képregény van, a pár kockás karikatúráktól a vaskos képregénykönyvekig, melyek felölelnek akár komoly filozófiai témákat, vagy lehetnek az aktivizmus propagandaeszközei. Sajnos ezt a hazai közönség nem ismeri. Azért lett sci-fi az első képregényünk, mert mindketten szeretjük a tudományos fantasztikumot, és nekem már készen volt ez a történetem, amikor elkezdődött az együttműködésünk. Nem tudom, jó választás volt-e, kevés olvasónk volt, s hogy ezt a sci-fi téma vagy általában a képregények iránti közömbösség számlájára lehet-e írni, nem tudom. Még Magyarországon, ahol huszonéve rengeteg képregény jelent meg és nagy közönsége volt, ott is megszűntek a kiadók. Erdélyben nem létezett kiadó, azok a képregények, amelyeken felnőttünk, Magyarországról szivárogtak be.

S. M.: A nyomtatott média is veszített olvasottságából, ezen belül is rétegműfaj a képregény. Ennek ellenére szükség lenne rá, mert sokoldalú művészeti forma, amellyel rengeteg mindent el lehet mondani, vizuálisan pedig ugyanolyan szép alkotásokat juttat el kevés pénzért az olvasókhoz, mint a galériákban található nagyon drága magasművészet. Nemcsak szuperhősös skatulyákban kell gondolkodni, ez egy olyan művészeti ág, amelyben képekkel és történettel bármilyen komoly témát elő lehet adni.

– A Hősember móka vagy munka?

S. M.: Inkább munka, mint móka, bohóckodunk, bohóckodunk, de belül sírunk. Egyikünk sem könnyűszívű egyéniség, nem tudunk elsiklani a gondok felett. Volt olyan Hősember-rész, hogy semmi vicces nem volt benne, szándékosan volt komoly. Azt már kezdettől eldöntöttük, hogy nem lesz paródia, nem fogunk más írók, történetmesélők, filmek hátán élni, csak saját környezetünkben hallott, látott, lehetőleg mások által fel nem dolgozott poénokat közlünk, hogy ez egy eredeti erdélyi képregény lesz. Tudatosan vigyázunk, hogy az erdélyi életérzést, valóságot tükrözzék a történetek, a szereplők megformálásánál igazi kisvárosi jellegzetességeket, sztereotipikus karaktereket igyekeztünk alkotni. A humoros tálalás mellett elkerülhetetlen, hogy azokat a témákat is feldolgozzuk, amelyek mélyen érintenek minket, amelyek a festményeimben is visszatérnek.

Allűrök a fogason

– Hogyan menedzselitek a határidőket, az adminisztrációs teendőket? Munkáitokon látszik, nem a könnyebbik végén fogjátok meg a témákat, aprólékos kimunkáltság, részletekben rejlő utalások jellemzik a képeket, megdolgoztatva magatok mellett a nézőt/olvasót is. Milyen út vezet az ötlettől a kézzelfogható eredményig?

Sz. K.: Amikor saját kezünkbe vettük a menedzselést, az bizony nehéz volt, ki kellett bújni a műteremből, a magányos alkotást félre kellett tenni. A határidő a legjobb múzsa, azóta van határidőnaplónk, amióta képregényezünk, és az időérzékünk is azóta fejlődött ki. Az adminisztrációt én végzem, és az a legellenszenvesebb része a munkának. Emellett a Hősember korlátokat állít, csak bizonyos hosszúságú történet és rajz fér el egy oldalon, nem lehet elkalandozni, elengedni a gyeplőt. Ez a három év megtanított a rendszeres munkára, a történetírásban visszatérő fegyelmezettségre, az előre tervezésre. Négyhetente készül egy Hősember-történet, egész hónapban figyelünk az aktuális eseményekre, mások nézőpontjára, beszólásaikra, melyeket fel tudunk használni a történetekhez. Aztán a munka legnehezebb része következik, amikor a megfoghatatlan ötletből, hangulatból konkrét sztorit kell formázni. Néha napokig agyalunk, vitatkozunk, keressük a fordulatokat, dialógusokat. Aztán eljátszom a jeleneteket Matyinak, aki lekrokizza a mozdulatokat, ez a legjobb része a munkának, mert sokat szoktunk kacagni a karikatúraszerű jeleneteken, mozdulatokon. Végül Matyi elkészíti a végleges rajzokat, én összerakom a számítógépen, kiegészítem a szövegbuborékokkal. Mondanom sem kell, mindig az utolsó pillanatban sikerül leadnunk az oldalt.

S. M.: A képregénynél letisztult rajzstílust alkalmazok, hogy érthető legyen a történet. A festményeimnél viszont szeretek elveszni a részletekben, egy-egy munkámon olykor több hónapig is dolgozom. Nem volt türelmünk megszámolni, hogy a Kontempláció az egocentrizmusról című rajzomon hány portré szerepel. A világban eluralkodott egoizmus jelenségét próbáltam megcáfolni azzal, hogy az egyént sok hasonlóan fontos egyén közé helyeztem, és kiderült, hogy ha elég távolról nézzük, akkor az egész embertömeg csak egy szürke folt. Az ilyen nagy méretű munkáimhoz viszonyítva a Hősember megrajzolása vicces felüdülés az elmének.