Bonczidai Éva | Épp ránk van szükség – Gazdag Ágnes műveiről

Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek.

Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő – Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek.

Ismerős történetek, az európai kultúra kifordított, elferdített hagyományai és mítoszai köszönnek itt vissza. Kezdetben talán csak a „láttam már valahol” felfedezés öröme érinti meg a nézőt, például amikor az Urbinói Vénusz, a Leukipposz lányainak elrablása, a Léda és a hattyú vagy az ismert Madonna-ábrázolások parafrázisait szemléli, aztán tör rá valami visszás félelem. Se nem ártatlan, se nem romlott, amit lát. Eszelős – ötlik fel egy találóbb szó. Bármi megtörténhet – döbben rá, és néha a bármi a legijesztőbb.

De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán – otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek. Nem maszkok ezek: mi magunk vagyunk e kis testű, selymes ragadozók, babaarcú cédák, ábrándos szemű áldozatok és a kegyetlen tekintetű szörnyetegek is. Vannak rítusok, amelyekhez épp ránk van szükség – ezért nem marad idő pironkodni vagy a cipőnk orrát bámulni, hiszen az átmenetiség kegyetlensége a megtisztulás útjának elkerülhetetlen stációja.