Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi folyóirat főszerkesztője. Költészete meglehetősen személyes. Versei lehetőséget adnak arra, hogy beszélgessünk, hogy együtt vagy akár egyedül gondolkodjunk a bennünk, körülöttünk zajló eseményekről.
– Az Eső folyóirat, melynek alapítója és főszerkesztője, több mint két évtizede jelenik meg. Elkerülhetetlen, hogy egy folyóirat reagáljon a különböző kulturális, társadalmi változásokra. Mennyiben változott, formálódott az alapítás óta az Eső alapkoncepciója?
– Hogy lerövidítsem a választ, mert nagyon szerteágazó a kérdés, akár diplomamunkát lehetne írni belőle, azt mondom: a cél húsz éve is az volt, hogy a lehetőségekhez képest jó lapot csináljunk. Ilyen értelemben nem lett más az alapkoncepció. Egyébként pedig minden megváltozott: jórészt a szerzőgárda, a lap anyagi háttere, tördelése, az olvasási szokások. És persze én is másként szerkesztek. Az Eső egyébként mindig országos terjesztésű lap volt, és nagyon sok határon inneni és túli szerzőt közöltünk, de a kezdetektől fogva kiemelten figyeltünk a megyében, Jász-Nagykun-Szolnokban élő vagy ide (is) kötődő szerzőkre Körmendi Lajostól Benedek Szabolcson át Rentz Mátyásig, Lázár Balázsig, Serfőző Simontól Zalán Tiborig, Darvasi Lászlóig, Novák Zsülietig. És persze a mindenkori fiatalokra. Elég sokan vannak, akik nálunk publikáltak először.
– Mi az Eső feladata ma?
– Hát az alapkoncepció megvalósítása! De komolyra fordítva: egyfajta közvetítés. Minél jobb szépirodalmi szövegeket kínálni a lehetséges olvasóknak. Persze minden szóra rá lehetne kérdezni, mi az a jó, mi az a szépirodalom, milyen olvasóra gondolok, hiszen az annyiféle van, ahány ember. Nyilván a szerkesztői ízlés is meghatározó. Elsősorban szépirodalmat közlünk, verseket, novellákat, néha regényrészleteket, és az Olvasóban könyvkritikákat, recenziókat. Azután interjúkat, s van egy rovatunk (A for kalára), abban jegyzeteket, vagyis íróknak olyan szövegeit (akár naplóbejegyzéseket), amelyekben valamilyen köz- vagy magánéleti történésre, akár irodalmi vagy úti élményre reagálnak. Két éve indítottunk a Köpönyeg című blokkunkat – Molnár H. Magor ötletére –, ebben a közelmúlt egy-egy fontos, nagy verse kerül a centrumba, amelyre úgy próbáljuk ráirányítani a figyelmet, hogy szépirodalmi reakciókat – újraírásokat, párverseket, hommage-költeményeket – kérünk rá szerzőinktől, s melléjük teszünk egy-egy esszét a hívóversről. Szerepelt már a rovatban vers Sziveri Jánostól, Kormos Istvántól, Hervay Gizellától, Baka Istvántól, Székely Jánostól, a nyári számban pedig Csoóri Sándor egyik költeménye lesz a középpontban. Alkalmanként vannak tematikus megjelenéseink, tavaly például két számunk is a vidékiséget járta körül, vagyis olyan prózákat kértem, amelyek a vidék jelenéről, közelmúltjáról szólnak, illetve egyetemesen szikráztatják össze a centrumban és a periférián való szocializálódást, létezést, körülményeket.
– Rengetegen írnak. Szerkesztőként hogyan igazodik el a szövegek között? Mi alapján válogat műveket?
– Sehogy. Vagy nehezen. Mondjuk, hogy úgy igazodom vagy igazodunk el – mert gondolom, más szerkesztők sincsenek ezzel nagyon másként –, ahogyan a világban is. Vannak vidékek, amelyeket ismerünk, szeretünk: a városunkat, a szülőföldünket vagy olyan helyeket, ahol éltünk, többször megfordultunk. Amelyek otthonosak. Amelyeket olvasunk. És van egy csomó, amelyről csak hallottunk, esetleg sokat is, de nem nyílt meg előttünk vagy távolról sem tetszik.
Vannak szerzők, akiket örömmel közlök, mert mindig jó színvonalat hoznak, tőlük gyakrabban kérek írásokat. És persze rengeteg kézirat érkezik kéretlenül ismeretlenektől is.
Nagyon sokakat vissza kell utasítanom, ezért aztán vannak, akik megharagszanak rám, néhányan ennek így-úgy hangot is adnak, a hátam mögött pedig, gondolom, még többen szidnak.
Ha egyszer abbahagyom a szerkesztést, és valakik mégis megkeresnek, hogy véleményezzem a szövegeiket – persze akkor már minek keresnének, de ha mégis –, az egekbe fogom dicsérni a verseiket, a novelláikat, és sorba fogom ajánlani nekik a folyóiratokat, hogy melyikeket bombázzák kéziratokkal, s még azt is javaslom majd, hogy ha egyszer-kétszer visszakapnak írást, ne keseredjenek el, hanem küldjenek újabb és újabb szövegeket, minél többet, akár kötetnyit, mert így kell, így szokás, mi több, a szerkesztők szeretik a kitartó szerzőket.
– Mint mondtam, nagyon sokan írnak. Ebből kifolyólag megannyi könyv is születik. Mit gondol, hogyan tájékozódik, mi alapján választ, válogat ma az olvasó?
– Nehezen. Azt olvassa, ami véletlenül a kezébe kerül. Amit ajánlanak neki. Talán korábban ismert szerzők könyveit keresi. Olyanokéit, akikről sokat hallani, akiknek jó a sajtójuk. Persze segíthet egy sikerült borító, a kitartó hirdetések. Már amelyik kötet kiadója meg tudja fizetni a reklámot. És ahogy mondtam, a véletlen.
– Sok szerkesztő panaszkodik az olvasói figyelem csökkenéséről, a minőségi irodalom iránti igény elapadásáról. Ön mit tapasztal ezzel kapcsolatban?
– Megint a definíciók. Mi a minőségi irodalom? Miben lehet mérni az olvasó figyelmet? Az eladott folyóiratok példányszámában? Vagy az internetes lájkokban, amelyek persze nem feltétlenül jelentenek érdeklődést, olvasást, inkább csak szociális, kollegiális gesztusokat.
Azt látom a szerkesztőségbe küldött anyagokon, de másfelé is, hogy sokan megtanulnak valamilyen szinten írni. Van egy csomó íróiskola. Megtanulnak jó mondatokat csinálni, esetleg sorozatban legyártanak ügyes költői képeket, ismerik a formát, csak éppen az hiányzik, hogy üssön az írásuk. Hogy érdemes legyen elolvasni. Régebben talán jobban elvált az ocsú és a búza, most meg sok a határszöveg, amire azt mondhatjuk, hogy nem rossz. De nem is jó igazán.
– Úgy veszem észre, egyre nehezebb a véleményformálás. Mi a véleménye a mai kritikáról?
– Kritika is sokféle van, a vállveregető barátitól egészen az olyanokig, amelyek megértéséhez néha egy mezei bölcsészdiploma is kevés. Néha azért is, mert a kritikus sem tudja, mit akar mondani, csak akarata van, s egy tanult szakzsargonja, a művek értelmezéséhez viszont hiányzik az érzékenysége, az okossága, vagyis hiányzik a mondandó. Természetesen nem a magas szintű elemzések létjogosultságát vonom kétségbe – hisz vannak remek irodalmárok, akik nagyon mélyre képesek menni a szövegekben –, viszont azt gondolom, hogy mondjuk az Esőben vagy egyéb nem irodalomszakmai, hanem a szélesebb olvasói réteget megszólítani akaró lapban a kritika feladata a közvetítés. Hogy felhívja a figyelmet a jó könyvekre, s úgy tudjon beszélni egy adott műről, hogy aki kézbe veszi a lapot, a kritikarovatot se ugorja át, s jó eséllyel támadjon benne kíváncsiság az ajánlott könyvek iránt is.
– Legutóbbi kötete a Légszomj címet kapta, mely a járvány időszakában készült verseit foglalja magába. Hogyan kell elképzelni ennek a kötetnek a születését? Hiszen egy eddig nem tapasztalt jelenség lenyomata, ebből kiindulva pedig érdekes lehet maga a folyamat.
– Nem írok sokat, inkább csak akkor, ha olyan történetekkel, érzelmi helyzetekkel találkozom, amiket meg tudok fogni az írásban. A járványhelyzet bővelkedik lírai szituációkban – de jó lenne most múlt időben fogalmazni! –, az pedig, hogy egyfajta naplószerűségbe szorítottam ezeket a (jegyzet)verseket, talán csak a rendszeresség miatt volt fontos, hogy munkára szorítsam magam, ne lustálkodjam el a témákat, mert gyakran előfordul, hogy eszembe jut valami, s mondjuk útközben megírom fejben, akár egy verset, egy jegyzetet, de hazaérve nem gépelem be, mert épp valami más dolgom akad, vagy csak halogatom, hogy majd holnap. De nincs holnap, abból nem lesz semmi, elfelejtem, vagy ha nem is felejtem, akkor már nem tudom úgy, olyan jól, olyan lendülettel megírni, mint azon frissiben lehetett volna.
– Rákerestem a légszomj szóra, és egy mondat nagyon megragadta a figyelmemet: ,,A légszomj akár nyugalomban is jelentkezhet.” Önnek mi a véleménye erről?
– Bizonyára jelentkezhet. Ahogy a légszomjtól való félelem is. Czeizel Endrének van egy remek könyve, amiben huszonegy magyar költőnek – Balassitól, Berzsenyin, Babitson át Pilinszkyig – a testi és lelki betegségeit dolgozta fel, s leírta azt is, ami a halálukról, a meghalásukról tudható. Ezt a kötetet olvasva döbbentem rá, hogy a végén tulajdonképpen többnyire megfulladunk. Abba halunk bele, hogy elfogy a levegőnk. Kevés lesz. Kosztolányi Dezső halálos ágyán Goethe utolsó mondatát így módosította: Mehr Luft! Vagyis több levegőt. Ennek a fényében pszichésen is nagyon durva dolog ez a járvány, a fuldokló köhögésekkel, a légszomjjal, az oxigénhiánnyal, a lélegeztetőgépekkel.
– Mit gondol, nyomot hagy-e a járvány az emberek hozzáállásán, mentalitásán? Vagy talán erről is megfeledkeznek majd, mint annyi minden másról? Önben hagyott maradandó nyomot, élményt?
– Biztosan nyomot hagy. De ha van, ha lesz tanulsága a járványnak, nem tudom, hogy lesz-e, azt hamar elfelejtjük. Optimizmusra talán csak az adhatna okot, hogy a jelenleginél nagyobb szorongást, ingerültséget nehéz elképzelni a mindennapi életben, az utcákon, a szociális kapcsolatokban, a hírfolyamokon. Ám azt se feledjük, a valóság mindig képes túllicitálni a legvadabb képzeletet is. Már csak az a kérdés, hogy a Tüskevárra utaljak: a valóság szebb vagy rondább lesz a járvány után, mint a hazug ábránd.
– Mit keres olvasóként? Mi az, ami ma megmozgatja?
– Valamit tényleg kereshetek, mert mostanában megint vagy tizenöt-húsz könyvet olvasok egyszerre. Volt vagy voltak már ilyen korszakaim. Ez persze annyit jelent, hogy egyiket sem olvasom igazán. Egyikbe is belekapok, másikba is, ám ha egy másik könyv kedvéért leteszem valamelyikeket, azokhoz nehezebb visszatalálnom. De az is lehet, hogy a járványdepressziónak tudható be az egész. Mostanában kevesebb a türelmem olvasni.
– Személyes kérdés: mit csinál, amikor nem szerkeszt, nem ír és nem is tanít?
– Ha épp nem csinálom ezeket, akkor – és csak akkor – normális ember vagyok, bár lehet, hogy a családom erről másként vélekedik. Lehetne erre a kérdésre közhelyesen is válaszolni, vagy épp nagyon személyesen, de az elsőt nem akarom, a személyest meg inkább meghagyom versalapanyagnak.