Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.
Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem
Oláh Norbert korábban több képén hozta közel a galériák közönségéhez a melósok világát, életképek, portrék által nyílt tekintetű szembenézésre hívott, felszámolta azt a távolságot, amely miatt az emberek gyakran már nem keresik egymás tekintetét. Az utóbbi években viszont mellőzi az emberábrázolást, bár minden képén nagyon hangsúlyos az ember jelenléte: épületeket fest, a nyolcadik kerület megannyi szegletét, leggyakrabban tűzfalakat és azok számos variációját.
Híres-hírhedt helyszín ez, de őt nem a kisstílű rémtörténetek, a keserű szociodrámák vagy a harsány mulatozások ragadták meg, hanem maga az épített környezet válik most krónikássá.
Gondos tervek és izzadságos munka van egy-egy épület létezése mögött, leromlásukban és megújulásukban pedig az idő játékai, a történelem, a társadalom és az élet furcsa lüktetése. Erre figyelt fel a festő, ezt láthatjuk immár mi is. Mindez látványnak is szép, hitként pedig reménykeltő.
A festő maga így foglalta össze ezt a törekvést: „Igyekszem olyan témával foglalkozni a festészetben, ami a maga nyilvánvalóságával és köznapiságával láthatatlan, ami egyébként a legtöbb ember számára gyakori és egyúttal közömbös élmény. De a vizuális leképezés segítségével – ráirányítva a figyelmet a szépséges részletekre és összefüggésekre – az érdektelenből érdekes válhat. Ez nagyon izgalmas kihívás számomra.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 20-i számában)