Csáky Pál | Zuhanó terhek mágusa - Nagy János műveiről
Nagy János az Isten nagyon egyedi teremtménye volt. Pozsonyi dolgozószobámban legalább harminc olyan emléktárgy van, amely 40 éves közéleti pályafutásom valamelyik fontos állomására emlékeztet. Kettő közülük az ő alkotása.
A képre kattintva lapozható galéria érhető el.
Nagy János az Isten nagyon egyedi teremtménye volt. Pozsonyi dolgozószobámban legalább harminc olyan emléktárgy van, amely 40 éves közéleti pályafutásom valamelyik fontos állomására emlékeztet. Kettő közülük az ő alkotása.
Az első, mindjárt a számítógép mellett: Krisztus a kereszten. A lezúduló test súlya görcsbe rántja az izmokat, az inak fájdalmasan megfeszülnek. „Az igaz gondolatok mindig kínban születnek, s minden alkotás annyit ér, amennyi az igazságtartalma és a belső energia, a szenvedély, amit hordoz.” Valami ilyesmit mondott, amikor átadta, jó 25 évvel ezelőtt. Ez a világlátás jellemezte őt és munkásságát: erről beszél az ipolybalogi Sírbatétel, erről a köbölkúti temetőben található Levétel a keresztről is. Az élettelen test tehetetlen tömege súllyal zuhan alá, vonz magával tekintetet és lelket. A nagy törvények – itt a gravitáció – okozta tehetetlenség és kiszolgáltatottság az, amelyik megfogja a lelket: sugárzik belőle a fájdalom. Ezt tudta mesteri módon ábrázolni.
A másik, a kettős üzenettel bíró: Esterházy. A tőle kapott kisplasztika „beszél”: Esterházy feje a rács mögött úgy van kialakítva, hogy a rács szerkezete célkeresztet rajzol rá. A magyar történetfolyam szimbolikája a végtelen egyik sarkától a másikig. Mi, magyarok, mindig célkeresztben voltunk, mindig zavartunk valakit a létünkkel, vallotta s ábrázolta is sokszor. – Csoda, hogy megmaradtunk – mondta, amikor a kezembe nyomta. – Ezért kell keménynek lennünk, ha meg akarunk maradni!
A nagy korosztály része volt, a „banda” tagja, ahogy négyszemközt mondani szokta, némi kikacsintással. Ők tudták, mit jelent a kifejezés és a kacsintás: egy kisebbségi közösség értelmiségi elitje voltak, ezt tudatosan vállalták. Érezték, hogy erre nagy szükség van. Voltak köztük irodalmárok, színészek, publicisták, voltak festők és szobrászok. Számukra a művészet és az elkötelezett szolgálat szerves egységet jelentett: úgy gondolták, hogy egyik a másik nélkül nem sokat ér, üres. János öntörvényű volt ebben is, magyarságában és művészetében. Nem alkudott – pontosabban nehezen alkudott. S keményfejűen ragaszkodott még azokhoz a nézeteihez is, amelyek enyhén szólva nem tartoztak az elfogadottakhoz. A sumér-magyar rokonságról például órákig beszélgettünk. Ő abban a hitben, hogy meggyőz engem: nem sikerült. De elismertem, most is örömmel mondom, hogy az eme gondolatkör ihlette művei is gyönyörűek. Abból nem engedett, hogy mi, magyarok, ott vagyunk az emberiség ős-vérvonalában. A sumérokon át, az ázsiai türk interakciókon keresztül máig.
Nehezen alkudott – mondtam feljebb. Egyik első találkozásunk Léva mellett történt, a nyolcvanas évek elején, a kőbányában. A csatai
Tavaszt faragta ott, s akkor nagyon megfacsarták őt a kommunista cenzorok. Komolyan vissza kellett lépnie, ott, akkor láttam őt sírni is. Művészsors egy diktatúrában, mondhatnánk. Viszont ami nyomdafestéket nem bíró dörgedelmet én ott, akkor hallottam a kommunizmusra! Szerintem abba reccsent bele a Szovjetunió, nem 56-ba vagy 68-ba.
Sok gyönyörű alkotása van, művészetének több kedves korszaka, egy szép kiállítású kiadvány igyekszik is összegyűjteni azokat – már amennyire egy szobrász műveit összegyűjteni lehet. Mert munkái szét vannak szórva a Kárpát-medencében, egy emléktúra igazabban tudja őket visszaadni, mint egy – egyébként szép, míves – kiadvány. Azt viszont, hogy mennyire nagy művész, csak az láthatta igazán, aki betekinthetett az alkotás folyamatának paravánjai mögé. 1994-ben Helembára mentem hozzá, megbeszélni a Pro Probitate szobor megalkotását. Belépek a műtermébe, tervezetek, makettek, kész művek kavalkádja fogad. Az egyik asztalon egy rézüsthöz hasonló félgömb, éppen azzal matatott. Na, gondoltam, megfricskázom egy kicsit. – Nem is tudtam, hogy te bográcsokat is készítesz! – mondtam neki, elismerést színlelve. – Más szög alatt kalapálod a babgulyásra valót és megint másra a halászlére szántat?
Rám nézett, láttam rajta, hogy kicsit meglepődött, picit mintha meg is orrolt volna. Azután nagy hévvel elkezdte magyarázni:
– Tudod, ez a lónak az a bizonyos része lesz.
– Milyen lóé? – kérdeztem.
– A búcsiak Bulcsú vezérnek akarnak szobrot állítani, de nincs pénzük igazi lovasszoborra. Viszont fontos, hogy létrejöjjön, ez lesz Szlovákiában az első lovasszobor. Elvállaltam egy eredeti szobor-ár töredékéért, kikalapálom nekik rézlemezből, s majd összeforrasztom.
Nos, tisztelt Nagyérdemű: a lovasszobrot a világon mindenütt úgy csinálják, hogy fáradságos munkával megalkotják az agyag-modellt, majd azt fáradságos munkával kiöntik, s végül lecsiszolják. A lényeg: a művész a folyamat majd´ minden lépésénél látja az egész szobrot, tud rajta korrigálni, ha kell (magát az öntést leszámítva, az nagy kihívás az öntőmester számára). A búcsi szobrot viszont csak János látta egészben, lelki szemeivel, mindenki más számára összevissza hajlított-kalapált rézlemezek halmaza volt csupán. Szándékosan visszamentem később, amikor kezdte összerakni az egészet: alig kellett pontosítani a szanaszét heverő részeken. Ő végig látta lelki szemeivel, melyik hova illik majd. S illett. Én akkor azt mondtam neki: most állj egy pillanatra ide, a még nem kész szobor elé. Csodálkozott, de odaállt, én pedig meghajoltam előtte. A MŰVÉSZ ÚR zsenialitása előtt.
János, János... Egy dolgot azért körültekintőbben csinálhattál volna. A sumér őshazától már csak egy ugrás India – és a reinkarnáció. A lelked itt marad velünk – a műveidben. És mi teljes lényedben is visszavárunk!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
