ahogy a túloldal földereng
s az érkezésben
ott az elindulás is
és csak a kérdés marad
mire való volt
az idáig-út
néhány háború robajával
vigyázni kéne már
az évszakokra is
hiszen csak örök-átmenet
ami ma ide ér
naptalan reggelek
látható szele suhog
s nem az ébredés
harmata hull
bár az egykor-volt emlékek
olykor még ide köszönnek
de csupán egy villanásra
ha megérinti
– hópihe a fákat
aztán tovatűnik
ez a valóság is
sodorván magával
évtizedek csendjét
vagy a belső zuhatagok
néma méltóságát
az elfelejtett áradások
hullámtereit
s bennük
az elaggott fűzfákat
ünnepi feketében
hallgatják az elszáradt
nádbugák zizegését
így a délutánban
lehunyt szemem utoléri
az időtlenség
magasban lengő fátyolát
s benne a néma kérdés
kimondatlan
kettős mivolta
ahogy a túloldal földereng
s az érkezésben
ott az elindulás is
és csak a kérdés marad
mire való volt
az idáig-út
néhány háború robajával
hogy a megalvadt vér
színében feketére változott
és nem volt tiszta arany-kehely
abban az utolsó átváltozásban
egyetlen kortynyi vigasznak se
s ha most felidézem magamban
a lángoló távolságok ívét
megdidereg a táj
s benne otthon is lehetnénk
valahányan
s látva-láthatnánk
hogy belülről sötétednek
nappalaink
2
kitágul a tér
és nem lesz se magasság
se mélység
egy kéz érintése
vagy hangok áradása
odafönt
s idelent a tűnő alkonyatban
nem látni mindezt
csak tudni tiszta voltát
vagy érezni legalább
hogy közöm volt hozzá
s mert látható már
egy mozdulat amelynek
valós íve
akárha szivárvány magaslata
hajnali érintése
s benne évtizedek magánya
m i n d-mind ez
bár láthatatlan és elérhetetlen
mégis valóság
s örökre a tied
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)