– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.
– Saját bevallásod szerint azért kezdtél el verseket írni, mert túl sok volt benned a nyugtalanság és az indulat. Valóban így volt?
– Inkább egyfajta bizonytalanság és valamiféle elveszettségérzés volt bennem, hiszen az ötvenes években születtem, abban a korban, amikor javában folyt a szocialista táborban élő emberek „átnevelése”, magyarán a kommunista agymosás. Azelőtt, különösen a falun felcseperedő ember, erős értékrendet képviselő világba született, amelynek origója a család és a közösség, a vallás, a nemzeti hovatartozás, valamint a népi kultúra volt. Ez utóbbit éppen akkoriban verték szét, így szinte légüres térben eszméltünk rá a világra. Egy épületes példával élve: kisiskolásként úgynevezett Micsurin-kertben oktatta a tanító elvtárs (aki normális körülmények közt tanító bácsi lett volna) a mezőgazdaság alapjait, amit éppen leromboltak: a falusiaktól elvették a földjüket, az évszázados életmódjukat. Emiatt szinte kiürült az a szakrális, népi világ, amely századokig meghatározója volt a falusi népnek. Hogy mekkora volt a rombolás, annak következményeit napjainkban tapasztaljuk, emiatt tud szinte zavartalanul hódítani a parttalan liberalizmus, amelynek a régi rendszer megágyazott, s amelynek esküdt ellensége a közösség, az egyház, a konzervatív és a kollektív értékrend. Ezzel már gyermekként sem tudtam mit kezdeni. Ezekkel szemben zenei anyanyelvünk, a szülői ház, a csodálatos magyar irodalom nyújtott biztos kapaszkodót. Talán ezért kezdtem el falni a könyveket, s később írni.
– Első versesköteted 1980- ban jelent meg Romvárosi beszélgetés címmel, de előtte már évekig közölted a verseidet, cikkeidet a hazai lapokban, 1970-től jegyzik a neved az irodalomban. Innentől kezdve sorban jelentek meg könyveid, köztük versek, gyermekversek, mesekönyv és publicisztikai válogatás is. Milyen fogadtatásban volt részed bő negyven évvel ezelőtt, fiatal íróként?
– Nem voltak fanfárok és virágeső. Az Egyszemű éjszaka lázadó nemzedéke után, a legsötétebb konszolidációs években ezt nem is lehetett elvárni a kritikától. Első köteteink (gondolok pályatársaimra, Soóky Lászlóra, Bettes Istvánra és másokra) évekig hevertek a kiadó polcán, s a megjelenés után egy-két kritikán kívül alig kaptunk biztatást. Annál inkább ledorongolást. A nyolcvanas évek közepén olyan bírálatot kapott a második kötetem az Irodalmi Szemlében, amely felért egy feljelentéssel. A kritikus olyan attitűdöt kért számon rajtam, ami tőlem idegen. Majd a kilencvenes évek elején Zalabai Zsigmond érzett rá és értette meg – s írt róla értő tanulmányt – „elégikus alkatom” lényegét. Tulajdonképpen csak akkor érezhettem kései elégtételt a kezdeti, oly fontos biztatás helyett.
– 2008-ban szülőfalud, Melléte önkormányzata díszpolgári címet adományozott neked, tavaly márciusban a felvidéki magyar irodalom jeles alkotójaként a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést kaptad, s ugyancsak tavaly a magyar alapítású nemzetközi újságíródíjat, az Európa-érmet. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
– Sosem éltem a kitüntetések bűvkörében, nem is halmoztak el velük a közelmúltig. A kitüntetésnél az a lényeges, hogy ki adja, és milyen „társaságba” kerül az ember. Ha ez vállalható, akkor megtisztelő is egyben. Ha felvállalok egy közösséget, és a közösség is felvállal engem, akkor azért helyükre kerülnek a dolgok.
– Valljuk be őszintén, hogy a magyarság megmaradását szolgáló verseid, írásaid miatt, amelyek többsége nem mentes az éles bírálattól sem, számtalan támadásnak voltál, vagy kitéve! Hogy kezeled ezt a helyzetet?
– Aki fél az eleséstől, ne menjen a jégre! A világot, a magyarság helyzetét, az irodalom szerepét természetesen nem mindenki látja egyformán. De vallom, hogy az írástudóknak felelősségük van. Egy értékrendet is csak úgy lehet képviselni, ha nem taktikázgat és nem gyávul el az ember, hanem kiáll az igazáért. Ez nemcsak a publicisztikában, a művészetben is roppant fontos.
– Irodalmi munkásságod egyik legmeghatározóbb élménye a szülőföld, gyakori témáid a vidéki emberek gondjai. A Pozsonyban eltöltött évtizedek sem tudtak eltántorítani attól, hogy máig szíveden viseled a sorsukat. Ilyen erős a kötődés? Ami nem meglepő, hiszen azt nyilatkoztad egyszer, hogy a gyökereknél nincs fontosabb.
– Ez annyira nagy téma, hogy kénytelen vagyok röviden válaszolni. Köztudott, hogy minden alkotó a gyerekkorát írja és sírja vissza. Minden lényeges, ami megtörténhet velünk, a gyermekkorunkban és a szülőföldünkön történik meg. A többi csak ráadás. Hiába élek idestova ötven éve Pozsonyban, nem mondhatom az otthonomnak. Mindig is gömörinek tartottam magam, és ez – bárhová vessen a sors – így is marad. Amúgy a vidék fogalma igen relatív, attól függ, honnan nézünk merrefelé.
– Gyermekverseiden, meséiden generációk nőttek fel, imádták, imádják a játékos rímeidet. Gondolom, az unokáidnak köze van ahhoz, hogy elkezdtél mélyebben foglalkozni a gyermekirodalommal.
– A gyermekirodalom talán a létező legnehezebb műfaj, kár, hogy melléktermékként kezeli az irodalomkritika. De legyen ez a kritika gondja. Hál’ istennek sok magyar alkotó adott csodálatos értékeket a gyerekeknek. Első gyerekverskötetem, a Manóház 1989-ben jelent meg, s az abban közölt versek a kisfiam (aki ma már túl van a negyvenen) ösztönzésére születtek. Ennek egy emberöltőnyi ideje. Tíz éve zenész barátom, Balla Igor sok verset megdallamosított ezek közül, és a Kobold zenekar koncertjeinek és több CD-nek köszönhetően sokezer gyermekhez jutottak el a verseim a Felvidéken, Magyarországon vagy például a Vajdaságban. Még egy sikerélményt hadd áruljak el: öt-hat éve a Károli Gáspár Református Egyetem diákjai moldvai csángó gyerekeket tanítottak magyar nyelvre, így keveredtem egy társaságba Weöres Sándorral, csíksomlyói Mária-himnusszal, Zelk Zoltánnal, csángó népdalokkal. Akkor azt mondtam, ha akár három szót is megtanult tőlem magyarul néhány lurkó, már nem éltem hiába. Nyolc, illetve hat éve nagy boldogságomra született két tündéri unokám, Misi és Marci, akik ismét felébresztették bennem a szunnyadó gyermeket. Nekik szoktam esténként mesélni, a járványhelyzet miatt egy éve skype-on vagy telefonon, ami borzasztó nehéz, hiszen a kütyük nem tudják helyettesíteni a személyes kontaktust. De a szeretet ebben a nyomasztó, kényszerű távolságtartásban is csodákra képes.
– Mennyire tartod fontosnak, hogy egy szerző képes legyen megújulni az írásaiban?
– Az állandóan hangoztatott megújulás múló divat, amelynek követését a kánon szinte szentírásnak véli, beleértve azt is, hogy egy-egy alkotónak szinte kötelezően illik szinteket lépnie, fejlődnie valahová. Márpedig a művészetnek nincs célja és iránya. Nem véletlen, hogy az irányt kereső avantgardisták megmaradtak színfoltnak, de az összegzést, az igazi, katartikus műveket a szintetizáló költők írták. Talán, mert több tehetség szorult beléjük, vagy egyszerűen azért, mert nem öncélúan alkottak. Ezért is tartom helyénvalóbbnak az elmélyülést, hiszen kétsoros verset nehezebb írni, mint hosszú költeményt. Pilinszky ezt egyszerűen így fogalmazta meg: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” Az arculatváltásokkal nem lesz hitelesebb az alkotó és a műve. Sajnos, napjaink irodalma – tisztelet a kevés kivételnek – egyre kevésbé törekszik a szintézisre, katarzisra, pedig a sallangok, a külcsín alatt valamennyien meztelenek vagyunk. (Ennél már csak az riasztóbb, amikor egyesek politikai szócsőnek használják az alkotást. Ezzel ugyan szolgálnak valakiket vagy valamilyen divatos eszmét, ők „társadalomkritikának” nevezik, ám ez az irodalom halála.) Az állandó valahová fejlődés kényszere oda vezetett, hogy a költészet, és részben a próza is, kevés kivétellel, élvezhetetlen, érzelmek kiváltására képtelen, az olvasó számára előtanulmányok nélkül nehezen értelmezhető alkotások szűk karámjába zárja az irodalmat, ahol kevesek írnak egymás gyönyörűségére. Napjaink irodalma kong az ürességtől.
– A Magyar7 hetilap vezető szerkesztőjeként mennyi időd jut arra, hogy a saját verseidre, írásaidra koncentrálj? Várható egy újabb kötet?
– A lapszerkesztés kemény munka, egész embert kíván, nem kedvez az elmélyült irodalmi alkotásnak. Három éve mégis elvállaltam a Magyar7 szerkesztését, mert ordító volt a Felvidéken a liberális sajtó dominanciája. Szerencsére olyan fiatal kollégákkal dolgozom, akiknek hasonló az értékrendjük, így annyi év után megadatott, hogy olyan munkatársakkal vagyok körbevéve, akiknél koherens a világlátás és az értékrend. Lesz természetesen új verskötet is, dolgozom rajta, és lesz új meséskönyv is, efelé pedig az unokáim ösztökélnek. Márpedig az ő óhajuk parancs. Amennyire lehet, igyekszem fogni a kezüket, hogy ne tévedjenek el ebben a megbonyolított és félrecsúszott értékrendű világban.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)