Talán sokan ismeritek a miskolci Sárkányölő legendáját, amelyben a derék Miskóc megmentette Bors vezér életét, és legyőzte a vezér birtokain garázdálkodó sárkányt. A történet azonban nem ért véget ennyivel.
Talán sokan ismeritek a miskolci Sárkányölő legendáját, amelyben a derék Miskóc megmentette Bors vezér életét, és legyőzte a vezér birtokain garázdálkodó sárkányt. A történet azonban nem ért véget ennyivel.
Miskóc megtalálta a sárkány barlangját a Szent György-hegy oldalában, ahol az a kicsinyét nevelte. Ezt a kis bestiát nem volt szíve bántani, így inkább megpróbálta felnevelni, megszelídíteni. Azonban a sárkány természete vad volt, nehezen lehetett kordában tartani, és ahogy nőtt, egyre veszélyesebbé vált.
Egy napon arra ébredt a kistelepülés lakossága, hogy a sárkány éjszaka megtizedelte a városi juhállományt. Ez hamarosan rendszeressé vált, juhok, marhák, lovak, kecskék voltak az áldozatai a tűzokádó mérhetetlen éhségének, a sárkány ereje pedig nőttön-nőtt.
A miskolciak bírója döntést hozott az ügyben: a sárkány ezentúl nem élhet szabadon.
– De hová zárjuk, Márton, amikor olyan erős, hogy mindenhonnan kiszabadul? – kérdezte a bírót Panyt, a nemzetség egyik vezetője.
– A föld alá! Csakis úgy leszünk biztonságban – felelte Miskóc, a bestia anyjának legyőzője.
Tudniillik a Szent György-hegy vulkáni eredetű képződmény, így könnyű járatokat vájni bele. Azonban egy olyan járatot kialakítani, amely elég egy ekkora sárkánynak és elég mélyen hatol a föld alá, nem egyszerű feladat és nem kis időbe telik.
– Nem kell semmilyen új barlangot vájni a földbe! – kiáltotta Domonkos, Miskóc testvére. – Egy hatalmas föld alatti rendszer van a hegy alatt! Csak le kell vinnünk oda a sárkányt!
Így is tettek. A következő éjjelen a hegy alatti rendszerbe vitték a sárkányt. Remélték: az Szent György-hegy gyomrában senki sem zavarja majd mély álmát. Azt azonban tudni kell, hogy a sárkányok teljes csendben és teljes sötétségben is maximum annyit tudnak aludni, amennyi az anyjuk életkora volt elhunytakor. Mivel a Miskóc által legyőzött sárkány ötszázötvenöt éves volt, ennyit tud mély álomban tölteni az utódja.
Tudta ezt Miskóc is, ezért egy titkos társaságot alapított arra az esetre, ha a sárkány ötszázötvenöt év múlva – vagy valamilyen oknál fogva hamarabb – felébredne álmából.
Nagyon fontos volt, hogy teljes csend és teljes sötétség legyen a hosszú álomhoz. Ez a hegy gyomrában biztosított volt. A Sárkány Lovagrend tagjai pedig felesküdtek arra, hogy a várost és a vármegyét megvédik a bestiától, ha az netán felébredne.
A hegy gyomrába vezető egyetlen bejárat fölé pedig egy templomot emeltek, amelyet később a Szent István néven szenteltek fel, így őrizték meg a bejárat rejtekét. A későbbi borospincéket is jóval a járat fölött építették.
És a sárkány csak aludt és aludt. Teltek-múltak az évszázadok, Miskóc nemzetsége már nem volt a vidék ura, több mint száz éve...
A Szent György Lovagrend tagjai azonban nem felejtették el a kötelességüket. A tatárjárás alatt kis híján felébresztették a sárkányt, de szerencsére a lovagrend tagjai résen voltak, megóvták a titkos bejáratot és a titkukat. Hiába azonban a gondoskodás, lassan eltelt az ötszázötvenöt esztendő. A tavaszi napéjegyenlőség idején bizony felébred a bestia.
1470 márciusában nagy és hős királyunk, Mátyás, a diósgyőri várban múlatta az idejét. Vadászatokat szervezett, és a cseh keresztes háború veszteségein elmélkedett. Egy ilyen vadászat után, a Királyasztalnál folytatott lakoma alatt az egyik pecér beszélni kívánt Mátyással. A testőrsége elzavarta volna a fiatalembert, azonban a király megismerte a vadászaton is jelen lévő ifjút. Szólt az embereinek, hogy ne küldjék el a fiút, elmondhatja, amit akar.
– Köszönöm, királyom, hogy a színed elé engedtél, mert nagyon fontos dologról kell beszélnünk – mondta a fiú.
– Mondd csak nyugodtan, mit szeretnél? – kérdezte a király.
– Nos, az én apám Panyitfi Bálint, a Miskóc-nemzetség leszármazottja…
– Miskóc-nemzetség? A nemzetségnek már nincs itt semmilyen birtoka, ha nem tévedek. Miért vagytok mégis e tájon?
– Nagyon fontos dolog miatt. Van egy sárkány a hegy gyomrában… miatta vagyunk itt – felelte félénken a fiú.
– Értem, egy sárkány miatt… Hallod, barátom, egy sárkány miatt retteg a fiú – fordult hátra a király. – Gyere, mutatkozz be a fiatalembernek, Kinizsi uram! Ő Kinizsi Pál, Máramaros vármegye ispánja. Mutatkozz be te is, fiam! Kihez van szerencsénk?
– Én Panyitfi Miklós vagyok. Szépen kérem, jöjjön velem Miskolcra, felség!
– Azt hittem, unalmas lesz itt vidéken, de úgy látszik, mégsem. Miért mennék veled, fiatal barátom? Szeretnéd, ha együtt vadásznánk a sárkányra? – kérdezte nem kis iróniával a hangjában Mátyás.
– Apám azt mondta, mutassam meg ezt – mondta a fiú, azzal egy Szent György-keresztes, színarany, sárkánymotívumot ábrázoló gyűrűt tett le az asztalra.
– Ez aztán a szép gyűrű. Az édesapádé? – kérdezte Mátyás.
– Igen, az övé.
– Nos, legyen… Látogassuk meg őt. Pál uram, a kíséret legyen készen egy órán belül!
– De felség, csak nem gondolja, hogy ez a fiú igazat beszél? – kérdezte Kinizsi Pál.
– Nem tudom, de ha mégis baj lenne, majd megvédesz a sárkánytól. Sok furcsa dolgot láttam már életemben – mondta Mátyás, és intett, hogy befejezte a beszélgetést.
A fiú Miskolcra vezette a kis csapatot. Este volt már, amikor megérkeztek a Szent István-templom fölött lévő pincéhez, a Szent György-hegy oldalába, ahol többen várták a királyt és kíséretét.
– Üdvözlöm, felség, Panyitfi Bálint vagyok – mondta a várakozók előtt álló magas, derék, nagy bajuszú ember.
– A Sárkányölő? – kérdezte tréfálkozva Mátyás.
– Nem, az az ük-ük-ük-ükapám volt. Én még csak úgy láttam a bestiát, ha alszik – felelte Bálint.
– Értem. Pedig nem is tűnik bolondnak. Nos, Kinizsi uram, hozza még három emberét, és bemegyünk a pincébe. A többiek kint maradnak – adta ki a parancsot a király.
Le is ment a király és kísérete a pincébe. Kívülről csak egy kis borháznak nézett ki az épület. Azonban amikor a lenti folyosó végére értek, látták, hogy a boroshordók között egy titkos járat nyílik.
Amint átmentek a titkos ajtón, mintha egy másik világba csöppentek volna. A dohos pinceszag, a nedves falak és a sötétség helyett rendesen kivilágított termeket és ismeretlen embereket ábrázoló festményeket láttak mindenhol. Minden rendkívül tiszta és ízlésesen berendezett volt. A kis csapat egy szobába tért be, ahol egy hosszú asztal mellett úgy egy tucat férfi ült. Mindegyikük izzó tekintettel nézte a királyt.
– Nagyon örülünk, hogy Corvin Mátyást a körünkben üdvözölhetjük – mondta Panyitfi Bálint. – Mi a Szent György Lovagrend tagjai vagyunk. A rendünk feladata az, hogy a hegy mélyén alvó sárkány álmát ne engedjük megzavarni. Ezt a feladatot a rend tagjai eddig sikeresen végrehajtották. Közeledik azonban az ötszázötvenötödik esztendő, amikor a tavaszi napéjegyenlőség idején a sárkány felébred álmából. Ha felébred, és rászabadul a városra, akkor annak bizony beláthatatlan következményei lesznek. Ezt meg kell akadályoznunk!
– Állj, állj, állj, uraim! Egy pillanat! Mi bizonyítja azt, hogy ez az egész nem csak egy rossz tréfa? – kérdezte Mátyás. – Mutassanak valami bizonyítékot, addig egy szavukat sem hiszem!
– Jöjjön velünk, felség! Megmutatjuk a sárkányt! – mondta Rab Mór, a rend kincstárnoka.
A borházból kilépve a hideg márciusi hajnalon találták magukat. A Szemszúró-dűlőben lévő épülettől alig pár percre volt a Szent István-templom.
A templom közepén, a padsor alatt nyílt egy titkos lejárat az alagútba. A rend tagjai megszokott mozdulattal húzták arrébb a padsort. Alatta csapóajtó volt, itt mentek le a kis csapat tagjai, Mátyással és Kinizsi Pállal kiegészülve – a föld alá.
Hosszú, széles folyosón találták magukat, ahol a nedves falakról itt-ott a nyakukba csepegett a víz. Nemsokára tompa morajlás hallatszott az alagútban, kissé távolabbról, amely egyre jobban erősödött, ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak. Egy fertályóra múlva érkeztek meg a célhoz.
Mátyás király és egyik legkedvesebb hadvezére, Kinizsi Pál nem hitt a szemének. A nagy terem közepén egy sárkány aludta nyugodt álmát. Barnászöldes bőre volt, és egyetlen hatalmas ráncos feje. Metszőfoga, amely kilógott a szájából, egészen a földig ért.
– Milyen békésen alszik! Úgy tűnik, mintha senkinek sem tudna ártani – mondta Kinizsi.
– Amíg alszik, ez így is van. Viszont közeleg a napforduló. Ötszázötvenöt éve az egyik felmenőm győzte le az anyját, majd ő cipelte le ide. Azonban hamarosan felébred a sárkány, és akkor jaj mindenkinek a városban! – mondta Panyitfi Bálint.
– Egyetlen megoldás van arra, hogy ne ébredjen fel. A Dracocephalum, vagyis északi sárkányfű nevű növényből főzött tea, melyet inhalálással kell az alvó sárkánnyal belélegeztetni. Viszont olyan sokra van szükség belőle, hogy ennyit a rend nem tudna összeszedni belőle, mert hetekbe telne nekünk. Amikorra meglenne ez a mennyiség, addigra elhervadna az, amit az elején szedtünk. A főzetet pedig kizárólag friss növényből lehet elkészíteni. Ehhez kellene a segítség felségedtől – mondta Kovács György, aki a főzet elkészítéséért volt felelős.
– A napéjegyenlőség napján, pontban éjfélkor kell a sárkány elé tenni a főzetet, forrón, és hagyni, hogy a párából minél többet belélegezzen. Ha elég erős a főzet, a sárkány ismét álomba szenderül ötszázötvenöt évre, és megmenekül a városunk – magyarázta tovább Péteri Kálmán, aki a rend történetét jegyezte fel az utókor számára.
Nem gondolta volna Mátyás király, hogy a diósgyőri uradalom területén ilyen kalandban lesz része.
– Természetesen a várban mindenki a rendelkezésükre áll, szedni fogja a növényt. Mennyi időnk van még a napéjegyenlőségig? – kérdezte Mátyás, az első sokkból felocsúdva.
– Négy napunk van, felség – felelte Panyitfi Bálint.
– Elég lesz. Ki fogja elkészíteni a főzetet?
– György lovag, az ősi recept alapján. Csak az alapanyag legyen meg, a többit mi elintézzük.
– Meglesz. Holnap várom az urakat a diósgyőri várban.
– Köszönjük, felség. Vigyázzon az úton, veszélyes lehet éjnek idején – mondta már fent, ismét a borház oldalában a rend nagymestere.
– Veszélyesebb, mint egy városban a sárkánnyal? – kérdezte mosolyogva a király, majd a kíséretével együtt elindult Diósgyőr felé.
Másnap délben találkoztak a várban a felek. Százötven ember indult a Bükk-fennsíkra a növényt keresni. Két nap, két éjjel szedték a sárkányfüvet, így a munka végére hatalmas adag állt a vár udvarán. Másnap tíz szekér vitte a Szent György-hegyre a szállítmányt.
Egy hatalmas üstben főzték a bájitalt a rend tagjai a hegy oldalában. A helyiek nem is tudták mire vélni a dolgot. A lovagrend tagjai azt mondták a miskolciaknak, hogy a szőlőben elterjedt egy kórság, ami miatt veszélyben a termés, a szüret. Ennek orvoslására készül a hatalmas adag gyógytea.
– A szőlőre gyógytea? Sárkányfűből? Bolondnak néznek minket? Én mondom, sárkány rejtőzik a hegyen! – mondta Tót Jóska, a város bolondja, nagyot is kacagott rajta mindenki. Pedig most az egyszer nem mondott hülyeséget.
A rengeteg növényből öthordónyi főzet készült, amit nem volt könnyű lehordani a sárkány közelébe.
Elérkezett a napéjegyenlőség ideje. A király nagyon szeretett volna lemenni az alagútba és megnézni az eseményt, de ezt bizony Kinizsi Pál nem engedte. A büszke hadvezér azonban a rend tagjaival tartott, megnézni a sárkány elaltatását.
– Nem szabad túl közel menni, mert a főzet erősen bódító hatású az emberre nézve is. Gondolja csak meg, vitéz uram, még egy sárkány is ötszáz évet alszik tőle! – mondta Kovács György Kinizsinek.
Nagy, szüreti kádakba öntötték a kész főzetet. A sárkány mellett kellett felmelegíteni, hogy a kívánt hatást elérjék, ezért több, kisebb üstben hevítették. Szinte alig lehetett látni a párától a barlang nagy termében.
Ekkor kezdett ébredezni a sárkány. Nagy, zöld feje felemelkedett, és kinyitotta hatalmas szemét. Látszott rajta, hogy nem tudja, hol van. Mélyeket lélegzett a nehéz, párás levegőből, majd lassan felállt, és bizonytalanul elindult a kivezető folyosó felé. Pár lépést tett csak, amikor a lába elnehezült, és lerogyott vissza a terem padlójára. Az emberek megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
– Hát ez sikerült, barátom! Teljesítettük küldetésünket! – kiáltotta Panyitfi Bálint.
– Igen, hála a jó Istennek! – mondta Kinizsi.
– Ezt alaposan megünnepeljük! Csapoljunk meg egy pár hordócskát! – örvendezett tovább a rend nagymestere.
Azon a napon nagy mulatságot szerveztek a Szent György-hegy oldalában. A király is együtt mulatott a rend tagjaival, soha nem felejtették el ezt a napot. Ezentúl csak Avasként, azaz tilalmas erdőként emlegették az egykori Szent György-hegyet – amit hamarosan a népnyelv is átvett –, hiszen egy sárkány lakozott a belsejében, bár ezt csak Mátyás király és kísérete, no meg a lovagrend tagjai tudták.
A rend a mai napig létezik a Miskolcon, hiszen a sárkány álmát vigyázni kell. Az ötszázötvenöt esztendő hamarosan ismét eltelik. 2025-ben a rend tagjainak ismét el kell altatniuk – vagy le kell győzniük – a sárkányt. Reméljük, résen vannak és jól vigyázzák az álmát! Hamarosan kiderül…
(A történet a képzelet szüleménye, minden hasonlóság a valósággal csak a véletlen műve lehet.)
Források:
Mikó Csaba: Agávé (a Miskolci Nemzeti Színház darabja, 2019)
Reiman Zoltán: Miskolc a várad, az életed! – A miskolci Sárkányölő legendája (Miskolc, 2018)