Rimóczi László | Nálam feketepont-rendszer van (● avagy napló egy naplóról ●)

Rimóczi László 2021. május 02., 09:30

Naponta megkérdezem magamtól: mi történt a világgal, mi történik folyamatosan, már egy jó ideje, de még az én fényesre erodálódott elmém sem tudja a választ, pedig keresi, hidd el, nagyon matat utána. Lehet, hogy azért nem megragadható a válasz, mert a világ önmagában egy megállíthatatlan borzalomtörténés.

Metró - Fotó: Helyőrség

Naponta megkérdezem magamtól: mi történt a világgal, mi történik folyamatosan, már egy jó ideje, de még az én fényesre erodálódott elmém sem tudja a választ, pedig keresi, hidd el, nagyon matat utána. Lehet, hogy azért nem megragadható a válasz, mert a világ önmagában egy megállíthatatlan borzalomtörténés. Miért nem lehet nyugton maradni? Mi lenne, ha kedélyileg lenyugodnánk és mars vissza a természethez?… Vagy ez hülyeség? Így több pontot tudnék magamban tartani.

Senki se számít rá, pedig nálam van a Füzet… Zebracsíkos a borítója, és minden létező számára veszélyes, ha nálam van. Ha zavarónak ítélem a körülöttem zajló eseményeket, miközben járok-kelek az utcán, vagy egy személyről lerí, hogy feltűnően ártalmas, miközben járok-kelek az utcán, előveszem a füzetem. És aki megérdemli, aki roppantul rászolgált, bevésem neki azt a fekete pontot. Nálam feketepont-rendszer van, elég régóta. Illetve nem… hazudok. Nem elég régóta. Elmondom részletesen, mindjárt meg fogod érteni:

Kedden ül velem szemben a metrón egy csaj, A Mester és Margaritát olvassa, látom, hogy a szájmaszkja alatt mosolyog. Próbálok vele szemezni, de hát nem engem figyel, a könyvpapírt figyeli. Erre én diszkréten megdobom egy fél kiflivel, mire azonnal rám néz. Kezdődhet a szemezés kedden! Én szemeztem, szemeztem, de ő fertelmesen szemezett vissza. Barátságosan megrúgtam a szandálommal, mire azt kiabálta, direkt rúgtam meg. Ami végül is igaz. Szóval aktívan nem viszonozta a szemezésem, durván felpattant, majd modortalanul leszállt. Nem úgy van ám az, hogy kihívóan felpisálunk a másik erkélyére és elfutunk! Na, itt fogyott el a türelmem, elő is került a füzetkém:

„CSAJ A METRÓN: (●).” Ő akarta így, most már késő, be lett írva.

Aznap sok dolgom volt pontozásilag, mert belevetemedtem a főváros legsűrűjébe csurig.

Amikor a kürtöskalácsos nem az előnyömre adott vissza a Népligetnél, neki is beírtam:

„KÜRTÖS K./NÉPLIG. (●)” Nálam aztán semmi moratórium. Nulla.

Később a főorvosnő az éves kivizsgáláson a testsúlyommal viccelt, majd cümmögve vért vett. Repült neki is:

„STUPID ORVOSNŐ (●)”

Utána a Duna-parton bámészkodtam, majd egyre közelebb mentem bámészkodni, hogy lássak valamit, ekkor vett észre és szólt rám a neveletlen tűzszerész hangosan. Azt kérdezte, hogy kerülök ide, amikor háromszáz méteres körzetben ki van ürítve és le van zárva a környék? Mondom, azzal maga ne foglalkozzon, átbújtam a szalagon. És nemcsak én, de ők is – mutattam egy szotyizó kis csapatra. – Nézze meg, ott állnak még heten, nem ismerem őket, ők külön bújtak át. Erre a tűzszakértő: „Jó… illetve dehogy jó… Legalább ne tessék bámészkodni, nincs itt semmi látnivaló, húzódjon hátrébb, vagy üljön le a fűre, II. világháborús bombát távolítunk el.”

Na, csak nem hagyom magam így lerázni, csapom is ki a noteszom, a szeme láttára, hogy tudatosuljon benne a helyzet súlya, lássa csak, legyen szemtanúja udvariatlansága következményének. És bevéstem neki a fekete pontot. Ő el volt foglalva, modortalanul semmibe vett, így leüvöltöttem neki, hogy a muzeális időeltolódás miatt bámészkodom, ha tudni akarja, merthogy a II. világháború alatt sokkal több esélye volt annak, hogy valaki II. világháborús bombát találjon, mint ma, akkor nem volt ritkaság, ma az, tehát jogom van bámészkodni. Sőt, ha jó fej lenne, adna egy repeszt ajándékba! Akkor kihúznám a fekete pontját. Szépszavilag leereszkedtem az ő szintjére, de hasztalan. A hülyönc! Nyelvet öltöttem rá, de ha csak ennyivel le tudtam volna zárni magamban! A fickó megbántott. Négyszer. Először, amikor nem köszönt. Másodszor, amikor más bámészkodók előtt kiabált velem. Harmadszor, amikor úgy nézett rám a hülye fejével, elég félreérthetően. Negyedszer pedig, amikor nem adott egy darabot se a második háborús bombájából. „Késő, kisfiam. Nem tilthatod meg, hogy beírjam” – mondtam és róttam be neki a feketéket. Csak ezután indultam haza.

Megyek be a mi utcánkba, a szomszéd meg cseréli közben a kerítését, és dobálja ki elém a használt léceket. Nem figyel a másokra. Na, ez járdaszennyezés. Nálam ez két feketét ér, mert a lakhelyem közelében zajlik, ami súlyosbító tényező:

„GONDATLAN SZOMSZÉD: (●)”

 

 

Péntek esti szabad foglalkozás tetszőleges környezetben s személyekkel:

Valaki megitta a sötétben az utolsó pénzemen vett sörömet, pedig csak egy pisiszünetnyire raktam le, én meg beírtam neki:

„IDEGEN / PÉNTEK ESTE: (●)”. Sorry. Nem kellett volna lenyúlni… ez a helyzet, haver, akkor mindez nem történt volna meg. Elszomorítottál. Ráadásul az elmenős ruhámban voltam, amiben senki nem láthat sírni. Elhúztam, köszönés nélkül, megszokták már.

Meghívtam magam egy improszínház-előadásra, mert ingyen volt. Az első tíz perc után rájöttem, hogy ez engem irritál. Hamarosan két marokkal szórtam a feketét, a közönségnek meg az idétlen, sárga pólós bohócoknak ott fent a színpadon. Utálom a fiatalokat, pláne, ha viccesek, pláne, ha sárga pólósok, és most mindhárom utálványom egyetlen színpadon gyűlt össze. „Tud valaki mondani egy személyt, egy helyszínt és egy cselekményt?” – kezdi az egyik gibbon, valaki brekkent rá valamit. „Köszönöm. Tehát akkor a kövér nő beszorul az áruházba. És jön egy férfi, akinek megesik a szíve és melléáll.” Idegesítő együgyűség. Sehova sem vezet az ilyesmi hozzáállás. Később megkérdeztem az egyik friss feketepont-tulajdonost, hogy árulja már el, minek jött ide, erre a színpadra, ebben a sárga pólóban. Erre ő bevallotta, hogy szereti a rögtön rögtönzést, mert kihívás neki, amit én nem fogadtam el elég markáns érvnek, mire ő nem vett komolyan, kinevetett, és kért nekem egy sört. Kihívás?! Tudod, mi a kihívás?

 

Hazafele megláttam az éjszakai buszon, ahogy egy velem nem egyidős úr a tenyerébe fújja az orrát… Bumm, ment neki a fekete! Amikor leszálltam, útközben összeadtam minden parkoló piros autó rendszámát.

A liftben összefutottam egy dögösen morózus lánnyal. Mivel a háta mögött álltam, miért ne ismerkedjek? Hát ujjaim segítségével gyöngéden meghúztam azt a barna copfot, mely a koponyájából csüngött a kabátkájára. Erre mosolygás nélkül direkt goromba volt, de nagyon hangosan. Amint nyílt az ajtó, elszaladt a szemtelen. Be is írtam neki, zsupsz:

„LIFTESCSAJ: (●)”

Otthon lefekvés előtt kilencszer nyitottam ki és zártam el a meleg vizes csapot, nehogy baj történjen, mint a múltkor, amikor elfelejtettem.

 

 

Reggel nyolcszor nyitottam ki és zártam el a gázt, majd a lakáskulccsal végigkopogtam a vaslépcső korlátján, míg leértem a negyedikről, ez pontosan negyvenhét kopp. A járdán háromszor megpaskoltam a jobb combomat az öklömmel. Amikor az Ibolya patika elé értem, ötször vállon veregettem magam, balról jobbra, hiszen szombat volt. Annyi feketét kiosztottam tegnap, hogy szinte másnapos vagyok a mámortól. Dinamikus és rugalmas pontosztónak érzem magam.

Felszállt a villamosra a fülhallgatós gyerek. „Köszönni ki fog?” – üvöltöttem neki személyesen, ha már az anyja nem nevelte meg. Pedig szeretem a tömegközlekedést! Szabadidőmben képes vagyok nemileg felosztani a trolikat: ránézésre megmondom, melyik a fiú és melyik a lány jármű. A fiúk szögletesebb, a lányok meg kerekdedebb fényszórósak, és reklám van az arcukon. Bezzeg a régi troli még mosolygott, ezek az újak meg olyan céltudatos arcot vágnak, a homlokuk szigorú.

„NEVELETLEN KÖLYÖK: (●)”

 

 

Már megint mit képzelnek?! Egyik nap rengeteg feketét kellett kiosztanom a sok neveletlennek a Hősök terén, mert mindenki pont azt csinálta, ami idegesített engem. Közben véletlenül hangosan üvöltöttem is azt, amit írtam, ki és miért kapja a feketéjét, sokan rám is néztek. Odajöttek, nézték, mit írok. Látták, tényleg azt, amit üvöltök. Kiröhögtek. Egy divatkopasz csaj, akinek éppen beírtam a kutyája arca miatt, azt mondta, hogy ez a pontrendszerem „tisztára köcsögség”. Ezt mondta nekem a nyílt téren, fényes nappal. Az ilyenek miatt hideg a kezem.

A Toldi utcai zebrán pontosan tizenkét csík van.

A Zöld Sárkány vietnami étterem felé haladva pontosan száznyolcszor kiáltottam azt, hogy „PHAT”.

Áttúrtam a Szfinx Travel utazási iroda kukáját, hátha véletlenül kidobtak egy jó utat…

 

 

Nem kell kapkodni, ahogy a népszerű Szókratész mondta: „Egyszerre csak egy gatyát csináljunk tele.”

A feketepont-rendszer kapcsán felmerül a kérdés, persze jogosan, hogy van-e nálam protekció és kompenzáció? Hát… Esetleg kihúzok vagy áthúzok bizonyos fekete pontokat, ha az illető javít, s jóvátesz. Illetve adok-e pirosat hitelre vagy megvesztegetve? Hát nem. Azzal csak magamat vágnám át. Ha bajt követtél el, mert olyan süsü voltál, hát magadra vess, arról én nem tehetek, vállald a felelősséget: a feketék ódiumát!

Bár annak idején még szóba került a „Csak figyelmeztetés” opció, de azzal csak a magam dolgát nehezíteném. Nem tudok mindenkire rászólni a fekete pont előtt, hogy: „Hahó, hékás!”, mert azzal nem jutunk előbbre. Lelegyint és hazamegy. Később aztán újra undorítóan vétkezik.

Piros pontot az érdemel, aki valami nekem tetsző szépet csinál. Például édességgel csönget be a javamra, szereti a verseimet vagy a fülem hallatára elénekel valami szép nótát. És ha az a nóta valóban szépséges, megy a piros. Fütyülhet is, csak ne trágárságot. Nekem a széptevés egy pirosat megér. Mondok egy eklatáns példát: a múltkor a Klinikáknál császárnak nevezett egy távoli ismerősöm, noha nagyon jól tudom, hogy nem vagyok császár. Erre kapott egy felet. Egy félpirosat. Mert hazudott bár, de az előnyömre, bóklási céllal, ettől pedig olvadok.

A feketepont-rendszer nálam egyfajta kockázatelemzés is. Megtudom belőle, hány degenerált vett körbe x nap x órájában. Következtetés: kockázatos lesz-e legközelebb? Ez viktimológiailag kiszámítható. Minden pontnoteszomat elrakom, így évekre visszamenőleg is tisztában vagyok a múltammal.

 

 

Az egyik hiperben éppen fizettem a pénztárosnak, amikor váratlanul és véletlenül pont ráüvöltöttem: „Ki van a kétezresen?! Nem tudod, mi?” Azt mondta, hát ő naponta fogdossa bár, de most így hirtelen nem ugrik be neki. Hát majd beugrik neked a fekete – mondtam, és a szeme láttára írtam be neki.

Ugyanezen a napon történt, hogy a Haspók utca sarkán elém toppant egy lehangolóan szépséges teremtés. Nő. Hölgy. Azt mondta, hogy ő a védikus szerencseistennő, Lakshmí, és jelenleg kiadó albérletet keres a Nádor utca környékén elfogadható, észszerű áron, és hogy tudok-e ilyet. Most költözne fel Egerből. Vágyik egy kis nyüzsgésre. Válaszomat meg se várva dallamosan felkacagott, majd továbbállt. Hát, nem tetszett a dolog, nagyon rezgett a tollam a pontozófüzetem felett, de csak nem írhatok be egy feketét egy istennőnek. De pirosat se. Annyiban hagytam, fütyülve a szisztematikusan kidolgozott elveimre, csendben távoztam.

Voltaképpen amikor rólam beszélünk, egy elismeretlen, hétköznapi hősről beszélünk. Befutott ember vagyok, bár még nem jöttem ki az alagút túlsó végén. Ennyi csálé förtelmet csak egy hős képes elviselni és megfelelően pontokkal honorálni: a múlt héten reggel, a lépcsőházban szóváltásba keveredtem egy félig okos, kopasz karbantartóval. Azt kérdeztem tőle, mi lenne inkább, ha választania kéne: vak, mormota vagy nyugalmazott politikus? Azt felelte, hogy vaknak lenni azért lenne jó, mert nem látná többé ezt a sz…r világot, viszont nehezebben borotválkozna. Mormota azért lenne, mert többé egyetlen nő sem törné össze a szívét, hiszen a mormoták nem szeretik az embernőstényeket. És hogy nyugalmazott politikusnak miért is jó lenni, azt nem szükséges magyarázni, onnantól kezdve bőven lenne szünetmentes lelki békéje, vasárnap is. Sőt, ő leginkább mindhárom egyszerre lenne, ha tehetné: egy idős vak mormota-politikus – ezt mondta a saját szavaival. Ez így nekem túl bonyolult volt, ijesztően. Ezért a hülyeségért három fekete pontot kapott egyszerre. Különben is, olyan ember, aki a kisujján pecsétgyűrűt visel, és bemutatkozáskor az utónevét is benyögi + a foglalkozását, nem lehet jó fej.

 

 

Egy balesetmentes szombaton úgy döntöttem, hogy blogra vezetem a noteszom tartalmát. Az első kommentező azt mondta, kényszeres vagyok és dögöljek meg, mindenkinek jobb lenne. Hát hadd ne mondjam, mennyi feketét kapott! Délután még egy pompásul megindító versemet is kiposztoltam, de senki nem olvasta. Kilinkeltem a Face-re, de ott sem. Senki sem értette biztosan,

a címe:

 

Szerte körülmények

 

Zsíros csend: Csak gyűjtőknek.

Csalafinta szájtáti úr megütötte a fülemet,

Szeszélyes vagy mindahányan,

Mint a megírt meggyes parafrázis.

Kínos hatású tüstént apoteózisa,

Piros betűs ünnep van, alszik a város.

(nes pa?) Üledék vagyunk.

Utolértem a diófát,

a gyermek formátlan csodálkozásával.

Kezet fogtam Krisztivel, s krisztis lett a kezem.

Belekentem Gyuriba, kitől meg gyuris lett a kezem.

Megfogtam a lámpát, s gyuris lett a kapcsolója,

Súroltam a lakást állónap, mert minden, amit értem,

olyan lett.

Szóval, Gyuris lett a kanapé, meg a kádam belseje,

a csaptelep teteje

 

Egész nap elvoltam vele.

 

Hát, zsupsz, a Face-en mindenkinek repült a fekete!