Foster Dorka | gondolatok a kórháztér járdájára

Foster Dorka 2021. május 06., 07:09

beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.
hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.

Tarkó János: Fajták (kollázs, 35 × 50 cm)

március eleji napsütésben vonszolom fel a tankönyveimet a pécsi dombokon, a bőröndöm fogantyúja összevissza csúszkál az izzadt tenyeremben. merre kell menni, mi van, hol vagyok, vasút, kórháztér, ott balra, ott a koli, mindjárt ott vagyok. kórház tér. OTP, kisbolt, kórházak, pizzázó, minden, ami kell. próbálom felidézni, milyen útvonalon is szoktak erre elhozni kocsival. befordulok a sarkon, jobbomon egy kis kávézó ablakpárkányán csücsül egy bácsi, egyik kezében virágcsokor, másik kezében a pocakja. mosolyog, mint mindig.
minden vasárnap erre kanyarodunk be a piros Toyotával. ilyenkor a bácsi kedvesen int nekünk, édesanyám mosolyogva biccent, kuplung, váltó, fék, puszipuszi és szaladok fel a koliszobába, hogy megegyük a lányokkal a házi kolbászt meg a jó nagyisütiket, amiket a hétvégén ránk tukmáltak otthon az ősök.
most gyalog közelítem meg a kedves urat, épp a fogorvosommal vitáznak valamiről. doktor úr zsebre tett kézzel áll, magyaráz, nevet, a bácsi néha hangosan felkacag.
elmegyek előttük, köszönök, csókolom, mondom. szervusz, hát hogyhogy így gyalog jössz? jó nagy bőrönd, mi van benne?
közben doktor úr elbúcsúzik, kezet fognak, megy a dolgára.
könyveket, mondom. hozom be a cuccaim a koliba.
itt laksz a Apácza utcában, kérdezi.
Itt-itt. rámosolygok. megtörlöm a kezeim, nem értem miért izzadnak, tök hideg van.
és hol a szép kis piros autótok, anyuka nem ért rá, kérdezi.
meghalt, mondom.
nem szólal a bácsi, bámulja a földet, a virágcsokrot maga mellé teszi, beleborítja arcát a tenyerébe, és halkan sírni kezd. próbálom visszatartani a könnyeimet.
pár percig így halkan sírdogálunk egymás mellett, egy idő után olyan természetességgel, mintha csak kacagnánk valamin.
elhajt előttem egy biciklis, elengedem, leülök a bácsi mellé a párkányra.
Édesanyáddal együtt jártunk általánosba, ide a Köztársaság térre, mondja. mellettem ült elsőben. franciát tanultunk.
meg sem tudok szólalni. csak csendben elmosolyodok. nézünk egymásra a bácsival, a kezembe nyom egy zsepit, pont elkapok egy lehulló takonycsöppet.
Laci bácsi vagyok, mondja. mi történt, mesélj el mindent.
aztán elmeséltem mindent.
pityeregtünk, az autók jobbra-balra mentek az orrunk előtt, közben Laci bá mindenkinek kedvesen intett, konstatálva, hogy elhajtott itt az illető, és minden megy a szokásos kerékvágásban.
egyszer csak azt mondja, na idefigyelj. Én vigyázni fogok rád. van kajád, nincs, tessék.
a kezembe nyom egy zacskó kiflit meg egy tejfölt. klasszik kolifood. köszönöm Laci bácsi, nagyon aranyos, de magának is van mit enni, kérdezem.
persze, mondja, most már mosolyog. Pécs szélén lakik Laci bá. kertes ház, sok virággal, azokat árulja itt a téren. azért ül itt, hogy beszélgessen az emberekkel, meséli. mindenféle ember jár hozzám, a tanár úr a Leőweyből, a fodrász, tudod, a Mariann, meg a doktor úr, én sok történetet hallok.
beszélgetünk még kicsit, mesél az anyukámról, szépen beszélte a franciát, azt meséli. polgármester volt, ugye. valahol itt abban a kis faluban.
hideg van, kezdek fázni, rám fagyott az izzadság. Ideje indulnom, már várnak a koliban. köszönök mindent.
gyere bármikor, ha erre jársz, én mindig itt ülök.
rámutat a betonra. rá van festve a két lábnyoma. ezen jót kacagok. a kezembe nyomja a virágcsokrot. tessék.
hamarosan jön a Tavasz.