a szunnyadó présházak
ébredezni kezdtek
öreg téglák tüdejéből
égszínkék sóhaj tört elő
avashegyi mese
aranysárga
báli ruháját
finoman megemelve
egy kamaszhordó tetejére
heveredett az
anekdotázni kívánó idő
ráncos kezével
rezes fürtjeibe túrt
majd lágy hangon e táj
bölcsőjéről mesélt s
egyszervolt emberekről
a szunnyadó présházak
ébredezni kezdtek
öreg téglák tüdejéből
égszínkék sóhaj tört elő
s a hetyke zöldfülű hordó
tátott szájjal hallgatta
a selyemruhás
idő dallamos szavait:
az Avas-hegy
barokk zenére komponált
eredetmítoszát
híres asztaltársaságokról
Lévayról Tompáról
Aranyról
s megannyi
holt lélekről
akik szorgos
hangyaként cipelték
egykor hátukon
szőlővel és álmokkal
megrakott puttonyaikat
nyárutó a hegyen
az ősi Avas-hegy macskakövein
emlékek közt oson a nyár
szemében ifjúkorával
egy ódon présházra kacsint
s a cserszegi dús fürtjeit
csodálva megfürdik
utószor a lét fanyar
gyümölcsillatában
a Szent Márton-pihenőnél
múltjának támaszkodva nézi
ahogy egy gerle röpte
várost rajzol látómezőjébe
majd a harangtoronyból
kiszűrődő wittingtoni
dallamra elégedetten
veti magát a mélybe
egy tölgyfa asztal emlékezése Tompa Mihályról
a szúette tölgyfa asztal régi nyarakra
emlékezett s a tizenkét apostolként
köré gyűlő merengő víg poháremelőkre
a napra amikor először jöttél Arannyal
Sajó-völgyéből színes álmok hegyére
hogy két avashegyi koccintás között
leoninus-verseket faragj
a vulkanikus talajba
s a kollektív emlékezésbe
bordal pulzált akkor a miskolci
levegőben és bátor szavak
példázatok és antik mesék
a költők biztos kezekkel
csavarták metaforákba a haza ügyét
akkor még minden magyar tudta
hogy „nagy a világ: a hon csak egy!”
és hogy a gólya is hazajön akármilyen
messzire megy
végül tizenegyen maradtak
tizenkét pohárra
avashegyi széked megüresedett
s már nem te regélsz a gömöri virágnak
hosszú álmodhoz az mond altatót
neked
de – miként neved a borospohár –
lábnyomod az öröklét falába
vésetett