A film noir narrációja több szempontból is figyelemre méltó. Gyakran megtörténik az (ami egy klasszikus bűnügyi filmben megengedhetetlen lenne), hogy a cselekmény súlypontja teljesen eltolódik. Vagyis a nyomozó kap egy ügyet, a bűntényt fel kell deríteni. Igen ám, de ahogy elkezd nyomozni, egyre újabb és újabb események történnek, amik miatt a kiinduló ügy egyszerűen elfelejtődik. Nem megoldódik, hanem eltűnik.
A súlypont nem a miérten van (ki ölte meg, miért ölték meg), hanem a hogyanon. (Mit keresek én, Philip Marlowe ebben a helyzetben? Kik ezek az emberek és hogyan viszonyuljak hozzájuk?) A szövevényes cselekmény fordulatai pörgővé teszik a történetet és lehetőséget adnak arra, hogy kibontakozzon egy éles társadalom- és jellemrajz, ami mögött maga az ok , a sztori szinte elsikkad. A film noirokban véletlenszerűen és irracionálisan történnek a dolgok. Valaki meghal, valaki lelő valakit, egyiküket se láttuk se eddig, se utána. Akkor hogy van ez? A néző vakarja a fejét, ahogy Marlowe is teszi, majd napirendre tér a dolog fölött. Ez egy ilyen sötét világ. Gyakoriak a flashbackek (sőt, a Sunset Boulevard teljes egészében arra épül, ráadásul úgy, hogy a narrációt egy halott embertől halljuk), nem ritkák az álom- és hallucinációjelenetek sem. Szürreális jegyek ezek, amik szervesen beépülnek a narrációba: gyakori, hogy nem tudjuk mit látunk. Valóság-e, álom, vagy szubjektív visszaemlékezés. Ez a viszonylagosság és lebegés ad a noiroknak mélyebb értelmet, lélektájképek és pszichotikus ösztönök kavargásába nyerünk bepillantást. A történetek gyakran nem megnyugtatóan zárulnak: nincs meg a fellélegzés és a katarzis érzése. A hősök menthetetlenül belegabalyodnak egy emocionális és/vagy egzisztenciális hálóba, ahonnan nincs számukra kitörés.
A film noirokban megjelenő társadalomkép szintén ezt a kilátástalanságot reprezentálja: a szereplők korruptak és kapzsik, mindenki a saját érdekét helyezi előtérbe, minden mást kiszorítva ezzel. (Ez természetesen nem vonatkozik a főhősökre…) Az az Amerika, amit itt megismerünk, nagy, szabad, bűnös és kegyetlen. A filmekben megjelenő minden mellékszereplő, a piti gengsztertől a polgármesterig aljas és számító: az amerikai álom söpredékét látjuk. Vagy csak egy keményebb változatot Amerika árnyairól, amiről hiányzik a cukormáz?
A film noir azonban nemcsak tartalmában „sötét”, e filmek technikai megvalósítása markáns stílusjellemzőkkel bír. Főként a német expresszionizmus képi világából merítettek (ami nem is csoda, figyelembe véve, hogy rengeteg német emigráns dolgozott az amerikai filmiparban, köztük például Fritz Lang, aki több film noirt is rendezett: Nő az ablakban, Amíg a város alszik, Vörös utca). A fény-árnyék viszonyok stilizálásával teremtődik meg a noirok különös atmoszférája. Kevés a szórt fény, nagyok a különbségek az árnyékban és fényben lévő síkok között, éles kontúrokat, szuggesztív beállításokat láthatunk. Mivel ilyen állapotok csak mesterségesen állíthatók elő, a film noirok nagy részét stúdióban forgatták. Emiatt kevéssé életszerűek a helyszínek, de a stilizált, elrajzolt motívumok ellenpontozzák és kioltják a mesterkéltséget.
Bár a film noirok között nem egy filmtörténeti klasszikus is akad, e szériára mégis inkább a B kategóriás rendezők jellemzők. Mivel szinte zsánerfilmről van szó, futószalagon készültek az újabb és újabb variációk a témára (egy internetes site több mint ötszáz film noirtt említ 1942–58 között.) Voltak olyan rendezők azonban, akik a film noirt az önkifejezés lehetőségeként használták, ilyen például Orson Welles. Az óra körbejár, A sanghaji asszony vagy A gonosz érintése a legjobb noirok közé tartoznak, s a wellesi életműben, valamint a filmtörténetben is kitüntetett helyet foglalnak el.