hisz mindkettő édes:
neked nem eléggé,
nekem meg nagyon.
az eső keserűsége
kergetett el szigetünkről,
hisz te egészen más vagy-
kesernyés cukorka.
ébredés
nem látsz a sorok mögé,
elveszel bennük,
mint rózsaszín égtükörben
pár fehér felhőfoszlány.
feszes és éles minden szó,
még a vesszők is
pengeként villannak meg
az élet teraszán.
közös emlékeink sírján
a koszorú még friss,
színesek a virágok.
tudom, hogy te cserélted ki,
mert én nélküled
arrafelé nem járok,
csak eszembe jut
a zöldről, az égről,
a fakuló pitypangokról.
képzelgéseink valahol
az égen fonnak
egy fényes sugárkoszorút:
őrizzük az örökkévalót.
bodzavirág
a múltba gyere
velem egy napra,
estére már újra
a jelenben leszünk
idegenekként.
a virágzásunkat
újra meglátni,
hogy miként váltak
a zöld rügyekből
tisztaság és pajkosság
bimbói az ágakon.
újra látni, hogy miként
hasonlít fánk lombja
egy nagy szelet felhőre,
vagy akár vattacukorra,
hisz mindkettő édes:
neked nem eléggé,
nekem meg nagyon.
az eső keserűsége
kergetett el szigetünkről,
hisz te egészen más vagy-
kesernyés cukorka.
piknik az aszályban
egy hibából
más karjaiba esni:
foltos mennyország.
oázis lehetnék
a sivatagodban,
majd karjaimmal
betűket, szavakat
rajzolhatnék arra
az égboltra,
amelyet mind a ketten
látunk, de nem fogunk fel.
bársonyként láthatnád
a rajzoló ujjakat,
közöttük meg a fény,
mint szitán a liszt,
finoman szűrődne át.
válladra dőlhetne
a szellő gondja,
majd jegyét hagyná
egy szeplődön
vagy anyajegyeden
az a fuvallat,
ami miatt mélyeket
lélegzel, lélekkel.
lappangás a cukorszemek mögött
te a kávét iszod,
én a szavaid,
de valahogy a kettő
ellentétként táncol,
mert a fekete tejnélküli,
egy kocka barnacukorral,
a mondatok meg egy
tejutat alkotnak az én
végtelenemben,
ahol a kristálycukorszemek
a csillagok,
az ezüstkanál a hold.
így vagy ura kozmoszomnak,
és ezért lesem éjjel
a csillagképeket: vajon
melyikben vagy benne?