Az ipolysági születésű Gágyor Péter április 6-án ünnepelte 75. születésnapját. Az egykor Németországba emigrált, majd két évtized múltán Komáromban, a Duna magyarországi oldalán otthonra lelő írónak tizennégy kötete jelent meg, köztük fordításkötetek, drámák, regények, novelláskötet, tanulmánykötet, verskötetek.
– Vannak emberek, akik sima úton járhatják végig sorsukat. Gágyor Péterről ez nem mondható el. Gyakran mentél hegynek fölfelé, vagyis rögös volt az utad?
– Enyhén szólva. Az egész életem a kompromisszumok és a túlélés keresése volt. Fiatalon családot alapítottam, korán megnősültem, két nappal a huszadik születésnapom előtt. Az egyik rendezésem nyomán elvesztettem a csehszlovákiai állampolgárságomat, így velem együtt a feleségem és a lányaim is, vagyis a búsképű lovag, Don Quijote megpecsételte az életünket annyira, hogy a nyolcvanas évek második felében kiraktak az országból. Hét évig gyakorolt rám nyomást az ŠTB, próbált beszervezni a titkosszolgálat, kihallgatások, fenyegetések sora kísérte életemet, nyomatékosan a tudtomra adták, hogy a lányaim soha nem lehetnek egyetemisták. Magyarországon két évig hontalan voltam, retorziók jöttek, sorra mondták le a felkéréseket. Nehéz időszak volt ez mindannyiunknak. Magyarországra költöztünk, ahol rövid időn belül a magyar titkosszolgálat is megpróbált beszervezni. Többször megkíséreltük elhagyni az országot, de nem engedtek át minket a határon, pedig volt érvényes hontalan útlevelünk és vízumunk is. Aztán, amikor Magyarország megkötötte az IMF-szerződést, ami arra kötelezte az országot, hogy aki nem büntetett előéletű, azt ki kell engedni, Németországba mentünk. Göttingenben leltünk otthonra, úgy, hogy egy szót sem beszéltem németül. Többszörösen hátrányos helyzetben voltunk. Két évtizedig éltünk kint, az utolsó éveket már ingáztam a két otthon között. Mivel szlovák állampolgárság nélkül nem tudtunk a szülőföldemen ingatlant vásárolni, Magyarországon, a határ mellett, vagyis Komáromban, pontosabban a közigazgatásilag a városhoz tartozó Koppánymonostorban találtuk meg mostani otthonunkat.
– A két hivatásod, a színház és az irodalom közül melyik áll hozzád közelebb?
– Nem tudom elválasztani az irodalmi énemet a színházi énemtől. A színház feltételez egyfajta csoportot maga körül, s mint egy vallási szekta, hisznek egy esztétikai, etikai igazságban és egy ahhoz való módszertanban. A vershez meg az íráshoz a magány is elég. Addig, amíg a színháznál voltam, nem írtam, a színház kitöltötte az életemet, ez a munka egyfajta teljességet követelt. Mielőtt hazajöttünk, már írtam a jegyzeteket, készültem arra, hogy újra előtérbe helyezzem az írást, ami regénnyel kezdődött, autobiografikus motívumokkal megtöltve, majd a verseskötet következett, és jött sorban a többi is.
– A neveddel fémjelzett SZEVASZ vándorszínház feloszlásának mi volt az oka? Hogy érintett ez téged?
– Nagyon sajnáltam, hogy tíz év után, az utolsó színházi kísérletemet gazdasági okok miatt fel kellett számolni, ugyanis nem kaptunk minimális támogatást sem. Még a színészeket is úgy „zavartam” el, mondván, azért, mert valaki szeret velem dolgozni, attól még nem lehet ilyen körülmények között folytatni. Havonta az akkori minimálbér egyharmadát, ha megkeresték, és bizony volt, akinek családot kellett eltartania. Támogatás nélkül egy színház nem életképes. Amikor belevágtunk, az volt a koncepció, hogy alapítunk egy interregionális színházat, vagyis két város, mondjuk Dunaszerdahely és Esztergom, közös színházat csinál. Egy kamaraszínházat, amely megpróbálja a saját stílusát megfogalmazni. Ez lett volna Európában az első interregionális színház, s még csak nyelvet sem kellett volna váltani, ráépült volna egyik a másikra. Ennek a jelentőségét a politikum sem értette meg akkoriban, vagy én nem csináltam jól valamit. Sosem voltam jó menedzser, és valószínűleg a hírem sem volt jó, a már említett okok miatt.
– Mit adott számodra a Németországban töltött két évtized?
– Adott egy nyelvet, megismertem egy életmódot. Vendéghallgató voltam egy évig a müncheni művészeti egyetem rendezői szakán. Megismertem egy kultúrát, és megszűntek a vágyaim, hogy magyar nyelvterületen kívül működjek. Negyvenéves koromban itthon már ismertek, rám köszöntek, üdvözöltek, Németországban pedig én voltam a senki. Nagyon furcsa helyzetet jelentett, beléptem egy olyan környezetbe, ahol állandó frusztrálásnak voltam kitéve. Ez nem egy versírói állapot, hanem letargikus. Ez tartott egészen addig, amíg vissza nem jöttünk.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)