Csöndben érlelődik a ház üszke.
Az érzékek összekócolásának éjjelén
Maradj veszteg, ó heves kín,
Te termékeny elbizonytalanító.
Nietzsche a valóságshow-ban
Elérhetetlen és homályos,
Mint egy álcázott remekmű,
Amely puszta létével metsz
És alakít, változtat át.
Akit a visszatartott mozgás
Fojtott lendülete marasztal
És visz tovább, végül elül
(Vak kotlós az éjszakában).
Észre sem veszi, de köréje
Épül a rend, lehetőséget
Ad, de nem vezet el sehová.
Rá hivatkozik majd a rendszer,
„Veszedelmes általmenőre”,
Ki borzad az „útonlételtől”.
A te időd
A lepusztult Pocosszél. Egy világ
Találkozik itt önmagával. Önmagába
Fordul, nincs váltás erről-arra,
Innen-amoda, „maradás” van.
Csöndben érlelődik a ház üszke.
Az érzékek összekócolásának éjjelén
Maradj veszteg, ó heves kín,
Te termékeny elbizonytalanító.
Az ég mintha kiürült volna,
Átlépni önnön határaid nem megy,
Tulajdonképpen dögunalom volt ez.
Mint akinek mindig előtte járnak,
Nincs valahonnan valahová se,
Voltaképpen üres és foszlik a lét.
Lepke és Sár
Két lovam volt,
Az egyik akarat-gyémánt,
A másik szelíd és vak,
Nyargalt vad mezőn a kese,
Sápadtan poroszkált
Fakó és deres,
Mint tüzes vágy a testben,
Villámként suhant az égen,
Nem én voltam rajt,
Ködlovag, aki lehettem volna,
De visszahúzott
A kiszolgált paripa,
Föld szerelme, lusta éden,
Hétköznapok cifra nyomorában
Vonzott az éji mező,
De csak távolról csodáltam
A Tejúton haladó szekereket,
Két hű lovam
Szavamat leste,
Nem hajszoltam a gyönyört,
Józan titkokat kerestem,
S végül felfedte magát a Semmi –
Jó két lovam, mégis
Megérte hajsza és megállás,
Várás és röpülés,
Lepke és Sár,
Veletek hullok.