Paál Zsolt | Versek

Paál Zsolt 2021. május 15., 10:52

És a Nő a kereszt alatt
gyászba dermedt, szoborrá vált,
Hullt a könnye, hullt a csókja –
ölelgette a halált.

Mara Kinga Villő: Szűz Mária kerubbal (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 2017) – Fotó: Farkas Dávid

Pietà
„So seh ich, Jesus, deine Füße wieder…"
Rilke

Sosem látta senki még így.
Roncsolt arccal feküdt a holt.
Száraz vérű szakadt húsa –
drága karja –alig karolt.

Anyja ölén bábként lógott
ütlegekkel gyűlölt teste,
Szent Igéktől nemes ajka
nem rezdült már lélegzetre.

És a Nő a kereszt alatt
gyászba dermedt, szoborrá vált,
Hullt a könnye, hullt a csókja –
ölelgette a halált.

 

Keresztlevétel
Levették a testet. Nem volt merev.
Vérbűzre vonyítottak az ebek.
Meg-megrándult szakadt bőre, húsa,
ahogy a kézből húzták a szögeket.

Leborul a fej a mocskos vállra,
és vizet böffent a kinyílt kebel,
vértől sáros, mikor odadobják,
hol az anyja, megtört anyja térdepel.

A másik kettőt leszaggatják,
Egyiket – bár halott – az őr még veri.
A Harmadikat megcsókolják,
ki már félig Isten, s alig emberi.

Részletek José-Maria de Hérédia emlékére írt szonettekből

Mare nostrum

Bientôt des yeux de tous votre ombre est disparue.
Hugo

Sötét folt a tenger, s a parton antik rom;
begyes vitorlák a puha égen derengnek,
a szőlő már arany, és a dicső teremnek
ledőlt fala fehér, akár a csonthalom.

És gőzölög a nap, mint egy iszonyú üst,
időn és téren át a szél, e vad rokon
dúl és épít, s rohan a buja habokon,
s a víztükör alatt halak raja ezüst

fények küllői közt ájultan ellebeg,
s ki a nagy égbe néz, rongyos felhőket lát,
tüzet, szárnyak sokát, ezernyi vitorlát,

és esteket, mikor a csillagos egek
lefolynak a komor éj homlokáról ide:
a romos sziklapart fájó sebeibe.


Tahiti


Az ég most egybeforr az óceán dühével,
eső, jég és a szél szilánkot szór, üvölt,
akár a komor holt, olyan szikár az éjjel,
s a hajnal véres és sápadt, mint az, ki ölt.

A nap hideg tűzként rohan a rőt habokon,
s hullám hullámokon –, borzolt tollú szárnyak,
s a kopár part őszen bámul, mint agg rokon,
ki eltemet embert, roncsot, s ezernyi tárgyat.

A szél szaga bűzös, romlott, fájón fekete,
itt leng, dől a világ szentsége és szemete,
s a zöld vizek mélyén már semmi nem terem…

…de messze, túl, minden határ felett ragyog,
egy másik szent világ, mi fényt és zenét hagyott
a tájra, hol örök Szép fénylik szüntelen.


A Ponte Vecchio

Sur le Pont, au son clair des cloches argentines…
Heredia

A hold még rőten ég, s szertefoszlik a habon,
s a fáklyák raja már bolyhos lánggal lobog,
felette büszke Híd, és rajta hallgatagon
bámulnak a sötét és lomha ablakok.

Hadak, zene, tüzek zúgtak itt egykoron,
s a tarka tömegnek még hős hadúr intett.
Ma lárma és a bűz, a falakon korom,
hol régen még dicsfényt talált a tekintet.

E reggelen mégis, mi Gaddi álma volt,
paloták százai között e híd a Mű,
az élet újra itt még pompa s könnyelmű:

ragyognak a terek, s az összes ötvösbolt
csupa nyüzsgés, dongás, hisz' újra tavasz van,
vágy, hit, s remény zsong, mint egy régi tavaszban.