A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.
Három napja szinte megállás nélkül esett a hó.
Az utakra vastag rétegben taposták rá az arra haladók.
Az öreg mielőtt kilépett a házból, felvette posztókabátját, gyapjúsálat tekert a nyaka köré. A kucsmát megforgatta a kezében, hosszasan vizsgálgatta, majd visszahelyezte a bejárati ajtó előtti fogasra.
Az utcán néhány járókelővel találkozott.
Úgy tűnt, mindegyikük siet valahová, de a jeges, havas járdán nehezen boldogultak. Meg-megcsúsztak, toporogtak, előre alig jutottak.
Az öreg gúnyos mosollyal szemlélte őket. Kuncogott legbelül, és apró lépéseivel sorra elhagyta a vele egy irányba közlekedőket.
– Majd megmutatom nektek! – ismételgette magában.
A sarokra érve balra fordult, és benyitott a háromemeletes, sárgára festett bérház kapuján. Eredetileg sötétbarnára mázolták, de a hosszú évek forgatagában megkopott a színe, itt-ott pattogzott, csíkokban hámlott.
– Elkelne egy tatarozás – motyogta maga elé.
Azon csodálkozott, harminc éve majdnem naponta bejárt ezen a kapun, de soha nem vette észre, hogy pattog róla a festék.
A lépcsőket ráérősen vette.
Nem sietett.
Minek is tette volna.
Fia, az orvos, aki alig töltötte be a hatvanötöt, és harminchat órával előtte még ereje teljében volt, kiterítve feküdt a harmadik emeleti lakás nappalijában. Fejénél gyertyaláng égett, mely egyszer-kétszer sercegve belepislogott a fájdalomtól lüktető csendbe, mintha búcsúzna, de valahányszor ellobbant volna, valami véletlen folytán újra felviláglott.
Az öreg szuszogva ért a lépcsősor tetejére.
Balra fordult, a nyitott ajtajú lakás irányába.
Eszelős fény, elszántság, gyász csillogott a szemében.
Amint belépett, és letörölte a könnyet a szeme sarkából, keresztet vetett, letekerte nyakából a sálat.
Ránézett a ravatalon feszesen fekvő fiára, majd nagyot sóhajtott, mintha ő is valahova messzire, nagyon messzire készülődne.
A pislákoló gyertyára szegezte tekintetét, mint aki bűvölni akarja a fényt.
Nézte a táncoló, imbolygó puha lángot, és arra gondolt, hogy az előtte fekvőt életénél is jobban szerette. Soha senkinek sem árulta el ezt az érzést, még a nyomorék, húsz éve elfekvő beteg feleségének sem, akit – mielőtt elindult volna, megreggeliztetett, majd szakképzett nővéreket meghazudtoló ügyességgel, kicserélte alatta a pelenkát.
A sebtében rögtönzött ravatalhoz lépett.
Imát morzsolt lilás ajkai között.
– Ha most látna az anyád, azonnal utánad menne – mondta hangosan, és megigazította a halott fekete csokornyakkendőjét. – De nem lát meg soha. Azt mondtam neki, hogy kiküldtek Afrikába. Sok ott a beteg gyermek. Nagy szükségük van rád. Fiatal életeket kell megmentened. Hogy melyik országba mentél? – kérdezte, mintha magától értetődő lenne felesége további tudakozódása.
– Nem, nem akarta megtudni, hová repültél. Nem érdekelte. Talán azért, mert emlékezett arra, hogy az afrikai kontinens mindenik országában sok a gyermek.
Aztán ráeszmélt, hogy magában beszél.
Vállat vont.
Újra a sercegő gyertyára nézett.
Körbejárta a halottat.
Nem hallotta, amikor a szoba ajtaja nyikorogva kinyílt.
Reverendás pap toppant a helyiségbe.
Amikor az öreg megpillantotta, fejét biccentve közelebb lépett a ravatalhoz.
A rideg padlóra szegezte tekintetét.
A pap összekulcsolt kézzel szótlanul állt egy darabig, mint aki szokni akarja a csendet, a halott látványát.
Az öreg ekkor megfordult, és amennyire lábai engedték, kisietett a lakásból.
A lépcsőket is erélyes gyorsasággal vette.
Amikor a jég borította járdára lépett, szembeszökött vele a fagyos szél.
Fülét, orrát, arcizmait azonnal megbénította.
Elővigyázatból, hogy meg ne gémberedjenek, ideges mozdulattal mindkét kezét a zsebébe dugta.
Mindenre elszántan sietett.
Ment, összeszorított fogakkal.
– Nem hagyom magam, nem hagyom magam! – ismételgette hangosan. – Segíts meg, Istenem! Ne hagyj el! Csak most, még egyszer, légy velem! Adj erőt nekem! – beszélt a fagyos szélbe.
Több szóra nem telt.
Megcsúszott.
Mint könnyű sejtelem, kifutott alóla a világ.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)