L. Gály Olga | Versek

L. Gály Olga 2021. május 18., 07:49

A levegőben pára s napfény
ülte egymásba oldódó nászát,
a csillogó Dunában lelve mindkettő
ringó sírját és nászi ágyát.

 

Tenk László: Folyóparti kiűzetés (olaj, tempera, farostlemez, 95 × 95 cm, 2017)

Lepketánc
Ma megérintett az elmúlás
gondolata. Oly furcsán tört reám.
A Duna-parton siettem éppen –
előttem ugrándozott egy kisleány.
Barna copfjában piros szalag
lepkézett, fél zoknija kissé lecsúszott…
Mellette szőke kisfiú
vékony zsinegen sárkányt húzott.
A levegőben pára s napfény
ülte egymásba oldódó nászát,
a csillogó Dunában lelve mindkettő
ringó sírját és nászi ágyát.


Hová sietsz? – szóltam magamhoz.
Nem vagy te víz, se hold, se felhő.
Lásd, a kisleány a barna copfba
piros pántlikát fon, míg felnő.
Egy évig még? Kettőig? Húszig?
S akkor majd itt, a Duna partján
sétálva boldogságban úszik:
Szeretsz? Szeretlek. Meddig? Örökké!
Nem látja, hogy egy pillangópár
végső táncát lejti a légben,
s a piros szalag vércsíkként úszik
a Duna egykedvű vizében.


Hazaálmodtalak
Hazaálmodtalak.
Kulcsod csörrent a zárban,
s mint mindig, halkan osontál
szobám felé, nem ütve zajt,
akár gyanakvó szerető, ki sejti,
hogy ujjaim az írógép billentyűit becézik.


Szájad széle lebiggyedt: lám,
ilyen vagy! Nem rám gondolsz –
lelked prédára adod
a démonoknak.


Ám biggyedt ajkad mögött
érzem szíved rejtett örömét,
hogy újra így együtt vagyunk,
egyek vagyunk ebben a soha
el nem pihenő, termő lüktetésben,
amely hol elválaszt, hol összeköt,
mint egybekapcsolt vérkörök.


Hát jöttél? – szokásosan kérdem,
s már nyújtom is feléd karom, de
ébredek, s te vagy már sehol.
Hallom, a régi hídon át tehervonat
zörgő vashernyója araszol.


Öt óra van. A le sem pihent nap felkelt.
A fák még gyorsan összesúgnak
világgá induló utolsó leveleikkel.
Látod – most te csaltál meg.
Hazaálmodtalak,
s te ezt adod magad helyett?
A vonatrobogást és a köddel pipáló reggelt?


Don Quijote
Két fő rossz van a világon:
az emberi közöny
s az emberi butaság.
Ezért én nem Pegazust
kantározom. A tollam –
öreg Rosinantém
szájába adom a zabolát.
Sokan megmosolyognak,
hisz fejjel megyek egyre
ugyanannak a falnak.
A világot egyszer már
megváltották – ilyen lett.
Jobbat és szebbet
ki és miért akarhat?


A világot megváltani? Nem.
A világ csak önmagát
válthatja meg.
Miért harcolom hát át,
mint a bús képű lovag,
az én Dulcineámhoz –
emberségemhez híven
ezt az egy életet?


Nincs páncélom, se kardom.
Gyakran kapok sebet,
még sárral is megdobnak
Midasz-fülüket féltő ostobák.
De tudnotok kell:
nem kardtól halok meg.
Egyszer majd megfagyaszt
az emberi közöny,
vagy kásahegyként elnyel
az emberi butaság.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)