Csillag Tamás | Versek

Csillag Tamás 2021. május 29., 05:43

Valami elért engem is,
megbetegített a félreértett szél,
én nyarat kerestem benne,
kapor és bazsalikom szagát,
de csak félreérthető szavakat hozott
felém és a sugárutak betegítő porát.

Csurka Eszter: Cím nélkül (olaj, vászon, 2016)

Valami elért engem is

Valami elért engem is,
ostromol a láz, fenyeget, legyűr,
pedig én tényleg élni akarok,
túlkiabálni a károgókat,
felmászni a háztetőkre,
kicserélni az égbolt a törött cserepeit.

Valami elért engem is,
megbetegített a félreértett szél,
én nyarat kerestem benne,
kapor és bazsalikom szagát,
de csak félreérthető szavakat hozott
felém és a sugárutak betegítő porát.

Nem tudok aludni, gyengül a testem,
és megtébolyít ez a kora nyári izzás,
ami a falakból árad,
az ágyból és a párnáinkból is,
s összezár minket a falszomszédokkal.

Pedig lehetnék jó helyen,
egy messzi város szélső utcájában,
közel a lehallgatható földhöz, a sárhoz,
állnánk az esőszagban a fiammal,
s beszélnénk, beszélnénk, beszélnénk,
míg bent a várna minket meleg
vacsorával a feleségem.

 
A várakozás vége

Ma is meghalt valaki,
szomszéd, barát, rokon,
egy az ismeretlen ősök
ismeretlen ivadékai közül,
de maradtunk még nők, gyerekek, férfiak
nézni az esőt, senki nem beszél,
senki nem akar beszélni,
a gazda nélkül maradt, elhanyagolt teraszok
lemossák hajukból a téli füstöt,
az agglomeráció lassú hervadását,
a jól ismert félelmet, bánatot.
Nincs mit mondanom. Ebben a régóta ígérgetett,
világvégi tavaszban, fedetlen fővel,
kigombolt kabátban én sem
várhatok, mennem kell, mennem kell,
mennem kell tovább.

Csak a szél, csak a fák

A lépcsőház enyhe kocsmaszaga,
gyereksírást okádó ajtók,
a küszöb alatt kiguruló nevetés,
elkártyázott kikelet,
a jó állagú kocsik motorhurutja,
a szemgolyót roppantó házfalak
és a hamiskártyás tavasz a télben:
mind illenek a képbe.
Csak én nem.

*

Legjobb volna körültekerni magam női hajakkal,
vagy beleugrani a hajnal tisztító tűzrakásába,
beköltözni egy világvégi erdőben felejtett
astra hátsó ülésére,
hallgatni a madarak bandaháborúját,
régi babonákból ismert sikolyokat,
nyugtatva magam: csak a szél, csak a fák.

*

… nem tudok már csalni,
védtelen vagyok,
mint a gyilkosokban kóborló jóság.
A fiam szemében tükröződik arcom:
egy egész visszaválthatatlan ország.
Értőt keresek, én ki sohase értett,
neki egy istent,
ki távozóban int még.
Testmeleg ölt,
hogy ne vacogjon a lélek,
mint meztelen ágon
az elárvult cinkék.

 

Mégis

Folyton felesel a ninccsel,
a legszéléről sprintel,
egyszer mentsvár, máskor ávó,
szociális védőháló,

néha meglel, néha otthagy,
piacnapi zarándoklat,
soknapos kenyérpopa,
felessel fűtött szoba,

szerelmet ki viszi érzet,
ahol én is félre nézek,
semmi ágán a szalag,

aki a karodba szalad,
kisfiú is, feleség is,
ahol élni lehet mégis.

 
Maradjon

Gyulladt szemed naplementéjében ázom,
kezem az ágyon a tiéd mellett marad.
Még eleven: hintőpor, sebtapasz, rányom,
fáradtan mosolyogsz. Feljön a nap.

Teleszemetelt, kátyús környék az arcom,
hogy többen vagyunk, lassan megszokom veled.
Majdnem teljesen sötét. Csak maradjon.
Egy kisfiú, egy kislány. Alszanak. Gyerekek.