A hátsó ablakban egy nevető plüssbohóc int feléje. De nincs idő alaposabban szemügyre vennie, gurulnak is tovább. Édesanyja imádja a bohócokat, de Nira fél tőlük. Mitől olyan boldogok? Ijesztő, ha valaki mindig boldog.
Hangosan csörög az óra: 6:00 van. Nira álmosan kinyitja a szemét, és azon gondolkozik, hány ilyen borzasztó hajnalt kell még túlélnie, ameddig a diplomája a kezébe kerül. Bekapcsolja a magnót és vadul mozgatni kezdi testét James Arthur rekedtes hangjára. Gyors fogmosás, egy kis arcpír, és már rohan is a buszhoz.
Utcájuk végén szomorúan jut eszébe, hogy ma sem simogatta meg Csint, a kutyáját. Vajon hány évig lesz még a barátja, mielőtt az örök vadászmezőkre távozna? De ez épp csak átvillan az agyán, és már fent is van a buszon. Ugyanazok az arcok minden reggel. Pár fiú, aki bekövette Instán, de élőben még sohasem köszönt neki. Idegesítő alsós osztálytársai, akik egyszer elverték egy teniszütővel. És egy öregúr, aki mankóval jár, és mindig csak egy megállót utazik. Nira utálja ezeket az embereket. A bácsi büdös is. Ám most, hogy tudja, hamarosan másik városba költözik, próbálja az összes apró részletet megjegyezni és összegyűjteni magában. Így örökre emlékezni fog rájuk. Talán azért, mert a mulandóságról mindig a halál jutott az eszébe. És ez elszomorítja Nirát. Ezért kell megjegyeznie mindent: így örökre ott lesznek vele, még ha utálja is őket.
Elindul a busz. Leül gyorsan egy idegen nő mellé. Bedugja a fülhallgatóját a fülébe. Lapozni kezdi a biológiafüzetét. Vár. Várja, hogy megérkezzenek. Hirtelen hatalmas fékezés. Rendőrök. Sziréna. Baleset történt a szemközti sávban. A buszt átterelik egy párhuzamosan futó utcába. Mikor elkanyarodik a jármű, Nira látja, hogy egy ezüst BMW ütközött fának. A hátsó ablakban egy nevető plüssbohóc int feléje. De nincs idő alaposabban szemügyre vennie, gurulnak is tovább. Édesanyja imádja a bohócokat, de Nira fél tőlük. Mitől olyan boldogok? Ijesztő, ha valaki mindig boldog.
A szülei kocsijában is van egy integető plüssbohóc a hátsó ablak alatt. És nekik is ezüst BMW-jük van. De kizárt, hogy ők legyenek azok. Nekik máshol van dolguk. Nira megcsörgeti az édesanyját, de a térerő mindig elmegy ezen az útszakaszon. Így visszadugja a fülébe a fülhallgatót, és tanulja a membránokat. Ekkor újabb fékezés.
Néhány utas, aki eddig állt, előreesik. Nira ideges. Soha nem fog beérni a suliba. Ha lekési a biosz-tz-t, csak év végén írhatja meg. És ez dühítő. A sofőr megpróbál kiszállni, de az ajtó beragadt. Nem nyílnak az ablakok sem. Ez az átkozott DAKK! Ez az átkozott kisváros! A buszok mind a szemétdombra valók. Nirát a sírás kerülgeti. Nem fél, csak meg akarja írni azt a rohadt tz-t. Nagyon idegesítik az öregek, akik nem tudnak segíteni, mégis előre tolakodnak és hangosan bölcselkednek.
A sofőr másodjára próbálja tárcsázni a központot, de nincs jel. Így hát várnak. Nira hozzálát az uzsonnához. A tea förtelmes, mert az apukája ízesíti minden reggel, de sose szokott szólni, mert imádja nézni őt, ahogy a konyhában sertepertél.
Az arra járó autók nem állnak meg. A sofőr és egy középkorú férfi, aki hatalmas bőgővel szokott utazni, megpróbálja a tűzoltókészülékkel kitörni a szélvédőt. Nemhogy nem törik, de a szélvédő külső oldalán sétálgató légy sem röppen el. Ekkor pánik lesz úrrá a buszon.
Egy szemüveges idős hölgy a sofőrt hibáztatja. Egy fiatal pár a BMW vezetőjét, hiszen a baleset miatt kellett erre jönni. A többiek szavát nem érti Nira. Aztán már senkinek a hangját sem hallja. Minden elhomályosul. Sötétség.
Egy fiú érintésére ébred. Még sohasem látta ezt a fiút. Megijed. Nem tudja, mi történt vele. De már megszűnt a hangzavar, most minden nyugodt. Az emberek többsége elfogadta, hogy nincs mit tenni, csendben üldögélnek. Csak pár huszonéves srác próbál inteni az arra járó kocsiknak, de azok észre sem veszik őket. Itt valami nincs rendben. Nincs térerő. Nem lehet kijutni a buszból és a környező világ nem tud róluk semmit, nem reagálnak semmilyen jelzésükre. Itt maradtak. Valahol két világ között.
Fél év telik el így, és még mindig a busz rabjai. Mind a negyvenen. Rengeteg minden történik ebben az időtlen univerzumban.
Az a fiatal pár, amelyik a BMW sofőrjét hibáztatta, összeházasodik. Nira kapja el a rózsás hajgumiból készült menyasszonyi csokrot. Egy terhes kismama megszül. Nem értik, hogyan hat rájuk az idő, mi történik velük.
Nira nem barátkozik senkivel. Csak a titokzatos fiú érintése segít neki a túlélésben. A pozitívum a rabságban az, hogy nem kellett elköltöznie. A helyzet semmit se változik fél éve. Nem éhes, nem kell vécére mennie. Érthetetlen. Az idő nem telik. Vagyis a nap felkel és lenyugszik, de egy percet sem öregszik.
Niránál csak egy csomag rágó maradt, amit különleges alkalomra tartogatott, de már nincs mit várnia. Becsukja a szemét és kibontja. Próbálja kizárni a többieket, amikor érzi, hogy egy kéz simítja végig az arcát. Ez nem az ismerős érzés. Nem az az érintés, amit az utóbbi hat hónapban mindennap elképzelt és többször is lejátszotta magában. Kinyitja a szemét. Egy öreg bácsi áll előtte, a lány használt rágóját kéri el. Nira nem érti a dolgot, de odaadja. A bácsi előrebotorkál, a szélvédőre nyomja a rágót és ráteszi az unokái fényképét. Ahogy múlnak a hetek és a hónapok, egyre több kép díszíti a busz elejét. Igazolványképek, tárcában hagyott bevásárlólisták. A boldogság emlékei. Akár egy oltár. Nira nem ragaszt ki semmit. Az ő oltára saját magában van.
Hirtelen egy tűzoltó töri be a busz ajtaját. Helikopter köröz a fejük felett. A fény elvakítja Nira szemét. Kutyás rendőrök mindenhol. Hatalmas a káosz. Nira tudja, hogy a szülei halottak. Tudja, hogy már soha nem fogja megírni azt a biológia-tz-t és nem fogja megsimogatni Csint, a kutyáját. Tekintetével a fiút keresi és azt az érintést, amivel túl lehet ezt élni. Elesik. Úgy érzi, nem tud többet felkelni a földről. Érdemes felkelnie egyáltalán? Hirtelen vissza akar menni a buszba. Újra rab akart lenni a saját életében.
Ekkor valaki megfogja a kezét és felsegíti a földről. Egymásra néznek. Ugyanazt gondolják.
Futunk? Futunk!