Keszthelyi Györgyöt – sajnos – későn ismerhettük meg művészként, költőként és képzőművészként sem siette el a bemutatkozást. Magam részéről a lehető legnagyobb döbbenettel és örömmel fedeztem fel magamnak őt, hiszen egy kiváló költő és egy kiváló képzőművész munkáival szembesültem a sajtóban vagy épp a közösségi hálón, amely Keszthelyinek ugyancsak otthonos közege. De némi bosszankodás is van bennem, hogy eddig nem ismertük őt, és így nem is figyeltünk rá eléggé. Igazi kolozsvári arc, a régi kincses város autentikus költője, amikor nem festője épp, akivel szívesen kávéznék reggelente – mondjuk, a Bulgakov teraszán.
„Fogat mosok, mert néha harapni kell,
ha nem is úgy, ahogy tegnap tettem.
Mondom, ma kézen fogott a Mester,
kettényílt az anyaföld felettem s ő
megmutatta: akkor is ilyen volt a tenger.
Majd leül, szalonnát szel, de előbb
megvárja, míg jóllaknak a kutyák,
s a varjak tolla lehull a kőkeresztről.”
(Tisztítóbűz)
– Mit csináltál, mielőtt verset írtál volna? Vagyis mielőtt leírtad volna a verseidet…
– Mielőtt megírtam volna a legelső versemet, kikapcsolt világban kikapcsolt tévével őrült ritmusban olvastam, dolgoztam – néha hétvégeken is –, és csak bámultam a könyvesboltok kirakatait, egy-egy, a Korunkban, az Utunkban látott versszaknak akár a formája is szinte delejes hatással volt rám. Letörten könyveltem el, hogy ezek tulajdonképpen olyan szobrok, amelyeket megfaragni én képtelen lennék. Szóval, komolyan mondom, szinte kőbe, fába álmodtam a verseket. Láttam őket. Hogy normális-e ez az asszociáció, nem tudnám megmondani. Olyan világban éltem, amelyben a képzelőerő számomra talán mentőövet jelentett.
– A kései debütöd érdekes pillanat, ha idejében kezded, ha szokványosan alakul a pályád, 2010-re már jól beskatulyázott szerző lettél volna, kellően híres és tán megbecsült is, díjakkal kitüntetve. Jól mondom, hogy ez idő tájt kezdett megváltozni Kolozsvár? Hangulatában, művészeti közéletében, mindenben…
– Debütöm a volt Igazság, későbbi Szabadság Tetőn című irodalmi rovatában kezdődött, 1996-ban, pontosabban nem is ott, mert annak előtte egy római katolikus lap hosszas huzavona után hajlandónak mutatkozott egyetlen létező versem közlésére. Tény, hogy annyi bizonytalanság után nyomtatásban olvasni az elsőt nem volt elvetni való esemény az életemben.
Visszatérve a Tetőnhöz, annak idején számítógépem sem volt, borítékolva vittem verset, prózát a szerkesztőségbe, ott aztán Lászlóffy Csaba döntött, akinek, nem győzöm hangsúlyozni, rengeteget köszönhetek. Szigorú kritikus volt, de ugyanakkor ragyogó tanítómester. Az indulás után a kitartáson múlott minden, következett a többi irodalmi lap, a Korunk, a Várad, a Látó, az Irodalmi Jelen, a Székelyföld, a Helikon. Aztán a kötetek... Szerintem egyedien humoros jelenség, hogy első kötetem megjelenésekor, amely véletlenül sem vers, hanem kisregény volt, a Lélekzárka, már ötvenkilenc éves voltam. Persze – ezen nevetek ma – mert semmi sem mehet egyik napról a másikra.
Visszapörgetve az időt, Kolozsvár hangulata, ha erről beszélünk, szinte napról napra változott, annak függvényében, melyik vezére mit talált ki kormányzása idején. Mert szerintem nem a magánkocsmák, a magánteraszok adják meg egy történelmi város hangulatát, ahogy a többpártrendszer csatározásai sem. Aki viszont beleszokott a fél vajba, a kenyérjegybe, örülni tudott a legkevesebb pozitívumnak is, a stabilizálódó irodalmi, művészeti magvak jót jeleztek.
– Mintha Kolozsvár is, az élet is abszurddá vált volna… Mondhatjuk, hogy elveszett Paradicsom?
– Valóban abszurdnak tűnik. A hirtelen felpörgetett életvitelt elviselni nem könnyű, főleg a hányattatásokkal teljes, a maihoz viszonyítva mégis takaréklángon égő múlt megélőinek nem az.
Reménykedni lehet, valami folyton mozog, alakul, de aztán vajon visszafejlődik ugyanúgy? Ezek az évek, mindent összevetve, hangsúlyos pesszimizmusra adnak okot.
– A verseid és a képeid világa között milyen összefüggéseket határoznál meg?
– Több képzőművész ismerősöm, barátom van, a nyolcvanas években háromévnyi szabadegyetemet végeztem szobrászat szakon. Ott is minden óra rajzzal kezdődött. Szerintem a vizuális művészet szoros összefüggésben áll az irodalommal, a képben is történet él, a történetet – a versekét is beleértve – képként láthatja az arra fogékony olvasó.
Bár képzeletvilágommal eléggé összeegyeztethetőnek érzem a kubista művészetet – az absztraktot kevésbé –, nem tudok elszakadni a klasszikus formáktól, főleg akkor nem, amikor az olaj annyi lehetőséget ad a munkák alapos kidolgozására. Engem, elég jó humorérzékem ellenére, szinte mindenki a letargia megtestesítőjeként lát, nem csalás, nem ámítás, ebben a világban soha nem leszek felhőtlenül boldog.
Azt is tudni kell, hogy nincs megfelelő képzőművészeti végzettségem, vagyis ahogy mondani szokás, nincs róla papírom, szinte csak ösztönből festek, rajzolok.
– Összevetve a mai Kolozsvárt az élettapasztalataiddal, milyen jövőképet jósolsz neki?
– Kolozsvár jövőképe szerintem barna. Egyik román anyanyelvű orvos ismerősöm valamikor azt mondta, a magyar festők azért festenek inkább barnás színekkel, mert szomorúak, pesszimisták. Van benne valami, de ezt is csak a magam nevében mondhatom, mert évről évre, művésztől művészig változó az agyba, a lélekbe vetített élet.
– Képzőművészként milyen ars poeticát tekintesz hitelesnek?
– Az ars poetica hitvallás. Azt írd, rajzold, fesd meg, ami benned születik és benned él. Ne utánozz senkit, mert vagy túl szűk, vagy túl tág lesz az az öltöny.
{P32}
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)