A zsindelyről lecsorog a napkonyak,
hajszálnyiak mifelénk a vén falak.
A párkányok között macskaszőr,
ha ételbe hullik, nem pöröl
senki sem,
senki sem.
Laca királyfi
Laca bizony fondorlatos,
minden körben ő a soros,
rakosgatja a szavakat,
aztán könnyű sikert arat.
Lehetne ő is hadvezér,
a keze sok helyre elér.
Laca úrfi bizony okos,
számlája meg nem off soros;
hazafi ő és hadvezér,
a keze bárhova elér.
Eszes ember ez a Laca,
amit csinál, az is fasza.
Hogyan teszi, hogyan játszik?
Sokak szerint ez nem számít;
Laca mindenkit elámít.
Ha játszani kezd a Laca,
igen súlyos lesz a szava,
de máskor meg könnyű, mézes,
nem mondom, hogy nem veszélyes.
Laca okos, Laca ravasz,
ujjbegyénél ott a ravasz.
Megyek is én, Laca játsszon,
mert a végén még ráfázom.
A falu macskája
A zsindelyről lecsorog a napkonyak,
hajszálnyiak mifelénk a vén falak.
A párkányok között macskaszőr,
ha ételbe hullik, nem pöröl
senki sem,
senki sem.
Girhes úton csak egy macska kóborol,
ott van mindig, de ha néznéd, nincs sehol.
Mindenhonnét elvisz valamit;
minálunk itt annyit tud, amit
senki más,
senki más.
Görnyedve járt a macska a mai nap,
az utolsó ház az este kimaradt.
A kis fáradt test az útra dőlt,
karma kopott, csontja meggyötört.
Senki sem,
senki sem
zavarta.
Fekete föld, fekete föld
zöld szemére,
árnya onnan a falakat
el ne érje.
Telik idő, bomlik a hús;
éjfekete,
kiszalad az árny belőle;
lelke vele.
Megpihennek az árnyak a vén falon,
árnyékra árny; összegyűlik egy halom.
Minden tettnek az árnyéka egybegyűl;
beszivárog, hogy emésszen legbelül.
A szavak lényegéről
Itt járt tegnap egy öregúr,
nem volt régi, de nem is új.
Szavalt szót és mesélt mesét,
ingatta nagy busa fejét.
Elregélte az életét,
hogy ő mennyi mindent megélt.
Felmászott ő hegytetőre,
völgy-mezőre, hetyke nőre.
Ő mindig csak adott, adott:
„Tiszta arany ez a marok!”
Igazi nagy cseriti men,
– Nem tehetted. – Pedig igen.
Amit mondott, az mind igaz,
bár nekem nem, de neki az.
Részeim
Az egyik hobbija a bérmálás lehet:
ami nem létezik, azt vele megleled.
A másik meg parádézik önző módon, lobbistán,
de ha egyikük sem indul meg, az bizony jobb is tán.
Mert ha egyikünk sem indul meg, az nekünk talán jó,
de egyrészem és egyrészed kétségtelen találó.
Elvégre nem állatok vagyunk mi
Átverjük magunkat mi, én mondom magamnak,
sosem tudok dönteni, menjek vagy maradjak.
Hekkelésmentes limbikus rendszer;
egyszer az, aztán mégiscsak ez kell.
Pár perc az egész, aztán illan is tova,
mennék én tovább, de változik a hova.
Szép ez a miliő, no meg csodás a dogma,
mindig az egyén miatt esik szét a horda,
és áldás nekünk ez a neocortex,
néha mégis annyira xenomorf ez.
Bár elvileg mégsem vagyunk mi állatok,
én nem lódítok és soha sem álltatok,
aztán én tudom, hogy ők meddig álltak ott.
De elvégre mégsem vagyunk mi állatok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)