Láttam a lehullott vakolatot, a kátyúkkal teli járdát,
egyik kirakatban a ruhákat, a másikban a lángost.
A padon egy szakadt ballonkabátos nő ült,
csak nézett maga elé, nem akart látni semmit, senkit,
csak ült.
„Arcom szégyenét
restellem, bánom,
ujjaim rácsával rejtem,
mégsem fáj semmi,
de látni sem látok –
két fénybogár ül csak
a két szakadékban,
hol egykor a szemem világolt.”
Vári Fábián László: Két fénybogár
Álmomban elvesztem,
minden hely, ahol jártam, ismerős volt,
mégsem tudtam, merre kell mennem,
ismerős házak, ismerős utcák,
ezt a harangszót is sokszor hallottam már.
Valaki megszólított mint barátját,
de mentem tovább,
kerestem az utamat, nem voltam boldogtalan,
nem féltem, nem éreztem semmit.
Láttam a lehullott vakolatot, a kátyúkkal teli járdát,
egyik kirakatban a ruhákat, a másikban a lángost.
A padon egy szakadt ballonkabátos nő ült,
csak nézett maga elé, nem akart látni semmit, senkit,
csak ült.
Ujjai rácsával nem takarta gyerekkora reményét.
Lehet, hogy hazaindultam.
lehet, hogy a következő utcában lakom,
lehet, hogy valaki vár.
Bárányszívem parázslik, lüktet,
valami megváltozik, eltűnnek a házak, az utcák,
egy réten vagyok, vízcsobogást hallok, talán egy patak.
Arcom szégyenét a folyóvízbe mártom,
a hideg átmossa lelkem, arcomról csöpög az elégedettség,
amikor a napot megeszi egy sárkány,
még sincs sötét, látom az eget, hol vörös, hol kék.
Sűrű köd nehezedik a tájra.
Ujjam hegyén két szentjánosbogár,
egyik jobbra, másik balra száll,
homályba burkolóznak,
s én, a Napért ölre mennék.
Elveszetten, de kiáltanék,
ha tudnék
a földre a szív hullatja vérét.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)