Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.
Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját.
(26)
Van egy férfi. Annyira műveletlen, hogy engem szeret.
Mint minden nő, én is azt hiszem, mindent tudok a férfiakról. Persze lövésem sincs semmiről. Ez azért is elkeserítő, mivel a férfiak alapvetően mind egyformák, tehát olyan nagyon nincs is mit tudni, viszont mi, nők rendelkezünk azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy még a végtelenbe futó vonalra is képesek vagyunk elhelyezni egy-két gödröcskét, esetleg kisebb-nagyobb buckát, szélsőségesebb esetekben néhány Himaláját. Tehát teljes bizonytalanságban vagyok. Drukkolok magamban, hogy hátha csak hazudik. Mélyen a szemébe nézek, mert az állítólag a lélek tükre. Magamat látom meg benne.
A saját szemembe nézek. Legfőképpen a kíváncsiság hajt. Ilyesmi mégsem mindennap történik az emberrel. Fürkészve néz rám az a másik, aki szintén én vagyok. Mintha fel akarna falni. Gyerekkoromban az öregasszonyok babonás szertartásossággal köpködtek, hogy meg ne igézzem őket – mondták –, pedig én nem csináltam semmit, csak figyeltem, ahogy nagyanyámmal pletykálkodnak, és mint jólnevelt kisgyerek, nem beszéltem bele a felnőttek társalgásába. A népi babona eme spontán megnyilvánulása váratlanul ért, mivel csak kikerekedett szemekkel hallgattam, amely egy majdani írónál teljesen természetes hozzáállás, amivel fontos benyomásokat gyűjt jövőbeni szövegekhez, és hatévesen úgy véltem, erre a legalkalmasabb, ha a felnőttek minden mondatát magamba szívom. Jobb helyeken ezt némi malíciával kóros kíváncsiskodásnak neveznék, amely rágalom, én irodalmi pályára készültem.
Ma már semmire sem emlékszem abból, amiről beszéltek, de arra igen, hogy néztek rám, és minősítették kék szemeimet veszélyesnek, olyanoknak, mint amelyek képesek másoknak kárt okozni.
Tehát magamat nézem. A kék szemceruzával kihúzott szem még nagyobbnak tűnik. Mint a tenger, amely elnyel bármit: hajókat, szigeteket, városokat, komplett civilizációt. Bármit. Semmi kedvem a víz mélyén végezni, összealgásodva, ahova unatkozó halak járnak délutáni traccspartira. Kitérek a nézés elől, és igazat adok az igézéssel engem vádló öregasszonynak: a kék szemek veszélyesek. Azonban megjuhászkodással semmire sem lehet menni, így lerázva magamról a népi hiedelmek révén rám törő alaptalan félelmeket – elvégre én felvilágosult nő vagyok, nem hiszek vénasszonyos ostobaságban, legfeljebb a rossz karmában.
Egy kicsit megszeppenve, de határozottan nézek szembe önmagammal. Kérdem tőle, azaz magamtól: most mi van? A tükörképem megvonja a vállát, nem válaszol, leül a fotelbe, hanyag mozdulattal keresztbe teszi a lábát, és rúzsozni kezdi a száját. Vérvörösre. Az az igazság, hogy imádom a vérvörös színt. Megnyugodva látom, hogy képmásom nem valamiféle vacak márkával próbálkozik, amelyik az első sóhajra eltűnik az ajkakról, hanem a harctéri bevetéseket is túlélő MAC-ról van szó. Azt is észlelem, hogy nem úgy, mint én, aki két laza vonással viszi fel a színt, majd az ajkakat egymáshoz dörzsölve oszlatja el egyenletesen, hanem mint valami túlszocializált Rembrandt, aprócska mozdulatokkal, milliméterről milliméterre, alaposan megdolgozva a felületet halad előre. Nekem ehhez nem lenne türelmem, ezért csodálattal vegyes kétkedéssel nézem ügyködését.
– És? – kérdezem, mert nem azért vagyunk itt, hogy kozmetikai eszmefuttatást tartsunk arról, mi a jobb, a Max Factor-e, vagy a Maybelline.
– Mit és? – löki vissza a próbálkozásomat, miközben csücsörít, hogy a remekműve kifogástalan lehessen.
– Mi van ezzel a tökfejjel? – erősködöm.
– Mi lenne? - vonja meg a vállát – Hát egy tökfej.
Még nagyobb bizonytalanságba zuhanok. Mocorogni kezd bennem az úgynevezett női ösztön. Nem értek semmit.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)