Mikor a költő szavát
lombikba zárták.
Talán dísznek,
hogy mutogatható legyen,
mint egy csokor szárított virág.
Volt idő
Mikor a költő szavát
lombikba zárták.
Talán dísznek,
hogy mutogatható legyen,
mint egy csokor szárított virág.
Nem tömték be
a száját. Tátoghatott.
A tömeg (ha volt),
csak sterilizált hangot
hallhatott. Csontvázát
mindennek, amit
vérében pácolt, és elméje
nyársán forgatott
a parázs fölött, ami izzott
még, mikor a vihar
fölötte átvonult.
Láttam
láncfűrésszel ledöntött
fenyőt. Délcegen állt még
a gyökerein a sziklák
között, ahová született.
Legallyazták. Csak ágcsonkok
maradtak a testén.
Láttam, ahogy láncokkal
vontatják lovak lefelé a lejtőn.
Capinákkal térítgették
a helyes útra, ahonnan véletlenül
letért...
Láttam azt is,
ami utána maradt:
árkokat a földön végig
a lejtőn, amiket ágainak
csonkjaival kapart.
Nem tudom, hogy ránk
mi vár. Milyen nyomot
hagyunk magunk után, ha
elvontatják alólunk
a szülőföldet, és fejünk fölül
a szülőeget?!...
Hozzá kell szokni
a zoknihoz is, és hogy
a szoba naponta másabb.
Másabb a szólecsó az utcán,
a házban, telefonon és
a médiában. Nem érdemes
borotválkozni sem, senkiért.
A tükörért. Talán. Nem
bírál, de elindítja benned
a bűntudatot.
Szósziklaomlások
elől nincs menedék.
A jótékony csend halott.
Az elindított verssor
megáll a gondolat peremén,
mint enyhülés után
fagyos hajnalon
a jégcsapok.
A szósziklaomlások
oka ismeretlen,
vagy tagadott.
De arrafelé omlott,
ahol élni engedett
a sorsunk, és csikorgó
fogakkal is élni akarunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)