Az erdő fái csillognak, reszket a föld,
a szomszédban épp meghal valaki,
a tükröket letakarom.
Harangoznak.
Épp meghal valaki
Elharapott ajkak. Rég szóltál,
ideje megszabadulnom a rossz szokásoktól,
és a képzettől, hogy az erdőben ősi szellemek laknak.
Fényben alszom. Ezért kell havonta
villanykörtét cserélni, kidobálni a lámpaburába
ragadt legyek tetemeit. Egy egész hegy
az udvaron. Pedig a szél gyakran fúj,
néha leesik a háztető, és a szabad ég alatt
alszunk, véresre vakarjuk a szúnyogcsípéseket.
Az erdő fái csillognak, reszket a föld,
a szomszédban épp meghal valaki,
a tükröket letakarom.
Harangoznak.
Új ország épült az erdőn túl
Új ország épült az erdőn túl, jön a költöztetőkocsi,
elviszi a japán cseresznyéket,
a szentjánosbogarakat a kertből.
Azt mondják, az erdőn túl jó a világ, szépek az emberek,
és nincs gaz a kertekben, sok az átutazó.
Pokrócba bugyolálom magam, rám szédül a sötétség.
Elvesztem a személyi igazolványom, fel-alá járkálok
kacskaringós utakon, mindegyik a folyóhoz vezet.
Keresem a szép embereket, mondják meg, hogy jutok haza!
De csak egyet látok, nincs arca,
és a pékségbe zárkózik, amikor meglát.
A korlátra teregetett ruhákból
fehér víz csöpögött hajamra,
olcsó cigaretták füstje szivárgott az ablakokból.
Itt nincsenek japán cseresznyék, és nincs túlpart,
mint egy kék verem, áll a folyó, nem morajlik.
Álltam a folyó mellett,
valaki volt a hátam mögött.
Kérdezte, hogy enyémek-e a szentjánosbogarak,
kialudt mind, halottan hevernek
fám rózsaszín odvában.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)