Szente B. Levente | Az Odú oltalmában

Szente B. Levente 2021. június 04., 06:37

Kemenes Henriette elsőkötetes nagyváradi szerző verseit személyes, érzékeny hang jellemzi. Kemény István azt írja: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk, és még levegőt is kapunk. Teret és időt nyitnak oda, ahol azt hittük, nincs hely: kifordítják a barlangot, és zöldhatárt tesznek a hétfő és a kedd közé, hogy átszökhessünk rajta a jövőből a múltba, és vissza is, ha kell.”

Kemenes Henriette elsőkötetes nagyváradi szerző verseit személyes, érzékeny hang jellemzi. Kemény István azt írja: „Kemenes Henriette hiperérzékeny versei menedéket keresnek az élőlényeknek a fullasztóan szűkös világban, odút, ahol éppen elférünk, és még levegőt is kapunk. Teret és időt nyitnak oda, ahol azt hittük, nincs hely: kifordítják a barlangot, és zöldhatárt tesznek a hétfő és a kedd közé, hogy átszökhessünk rajta a jövőből a múltba, és vissza is, ha kell.”

„Nem tudom, hogy vannak-e nagy versek a kötetben vagy sem. De vannak fontosabb versek, amelyeket mély érzések inspiráltak” – vallja a szerző a kötetről, hozzátéve, hogy a könyvben megjelent szövegek vezérmotívuma a primordiális szakralitás.

Formai szempontból Kemenes Henriette alkotásai prózaversek, szabadversek, melyekben a megjelenített külső világ belsővé válik: „Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled.”
Kosztolányi azt mondja, minden ember egyedüli, egyedi. Mint emberi, éteri ujjlenyomat, úgy debütált Kemenes Henriette, nagyon is egyedi, egyéni hangon. Érezzük minden versében a pillanat feszültségét, ezzel szemben az Odú egyfajta oltalmat jelent, mely túl az ösztönön is teljes biztonságot ad.
Amikor a szent és a profán találkozik egymással, az intimitás valamiképpen kiröppen a szemlélő elé, mint odúból madár – bármilyen hihetetlen is, a befogadó nem a madarat látja meg először, hanem a kiröppenés erejének, szépségének tanúja. A további történésekre valamiféle csöndes alázat fátyla telepedik: „Hogy nekünk már végleg oszt-ha-tat-lan-nak kell lennünk, / hogy akárhová bújnánk, valamelyikünk úgyis felfalná a másikat” – mondja a Hullámtörés tegnap, ilyenkor című versben.
Így válik az Odú egy megfoghatatlanul nyugodt erővé, ami végigvezet lelki, testi tájainkon.

A megtapasztalástól eljut az érzékek kifinomultságáig, ebben a zajszülte elcsendesülésben kihallatszik miden tükörlét álma, minden ellobbanás, amit ebben a Bábel utáni kristálycsobbanásban az egyén megélhet.

A magunk alkotta szépségeket el sem lehet képzelni „odúk” nélkül: „… Pedig annyit, mint / más, talán én is érek, de erről/mindig más lesz, aki dönteni fog.”
Ki- és bevezető utak nyílnak e kötetben, a lírai én olykor mint szemlélődő érez rá a jelenvalóság és emlékezés kettősségére. Úgy szárnyal benne a szerelem, hogy szemét mindig azon a dobogós helyen tartja, ahol minden elfér, mi szerethető, mi egyszerű, aminek titka van: mint lesütött szemek alatt a pillanatnak.

Kemenes Henriette megteremt verseiben egy világot, annak minden félelmével, hitével, megváltásának ösvényeivel. Miként a kisgyermek felfedez, miként a felnőtt úgy igazol vissza, hogy elfeledte a benne élő kisgyermeket.

Oda-vissza utazás élményét nyújtja minden vers, új ajtókon való bebocsátás ez, szemlélődő rácsodálkozás: „Anyám a víz fölé hajol, mosakszik, / s ahogy arcáról a víz lefelé csorog – / milyen fiatal, istenem, milyen fiatal…” Kérdések röppennek fel, a válaszok valahol útközben születnek, bennünk. Mert „A vállak súlya lemérhetetlen”.
A kötet lélegzetállító befejezéssel szakad meg, A megbocsátásról című vers (mely egy triptichon része) egyetlen, emberi léptékkel nehezen megvalósítható belső parancsával: „Megsajnálni egy szörnyet.”

Kemenes Henriette: Odú. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.