Az Irodalmi Jelen tavalyi Trianon-emlékszáma több mint hatvan szerzőt vonultatott fel a Kárpát-medence minden szegletéből Kolozsvártól Budapesten át Munkácsig, Dunaszerdahelyig és Szabadkáig. Missziójuk, hogy a Trianon-emlékszámot elvigyék más településekre is, elsősorban vidéki városokba, hogy a fővároson túl is megismerhesse a közönség, hogyan látják kortárs íróink, költőink Trianont. A tavalyi év sikereinek köszönhetően idén, öt állomáson egész estés műsorral várja a hallgatóságot Tallián Mariann színművész, író, valamint férje, Lázár Balázs színész, költő, akik felolvasószínházukkal,
– Mikorra datálható a művészetekkel való megismerkedésük?
Lázár Balázs: Úgy emlékszem, már ötéves koromban elhatároztam, hogy színész leszek. Később aztán feléledt bennem a költészetek iránti vágy, s bár egy ideig hadtörténésznek tanultam, végül a kamaszkor nagy érzelmi amplitúdói mégiscsak a művészetek, azon belül is a színház és a költészet irányába tereltek. 1993-ban felvételt nyertem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol doktori végzettséget is szereztem. Színészként és költőként találtam meg önmagam.
Tallián Mariann: Hasonlóan Balázshoz, az én esetemben is már egészen kisgyermekkoromban rajzolódni látszott a művészetek iránt mutatott érdeklődés. Óvodás koromtól kezdve különböző vetélkedőkön, például szavalóversenyeken vettem részt, ahol sikeresen teljesítettem. Ezek a pillanatok is sejtetni engedték, hogy végül humán irányon folytatom tanulmányaimat. Mindemellett azonban a családom is hozzájárult későbbi választásaimhoz, hiszen többek között egy családi rokonnak köszönhetem, hogy már egészen fiatalon, nyolcéves koromban megismerkedhettem a hegedű művészetének varázslatával. Innen egyenes út vezetett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskoláig.
– Valóban egyenes út volt ez?
T. M.: Tanulmányaimat végül a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójaként fejeztem be. Úgy éreztem, hogy ez a fajta művészeti érdeklődés, amely bennem lakozott, számomra kifejezhetőbb színművészként, így sok-sok kanyar után ugyan, de megtaláltam önmagam a színházban és az irodalomban egyaránt. Talán kifejezőbb, ha úgy fogalmazok, hogy ez egy rögös, mintsem egyenes út volt, ugyanakkor ezeknek az akadályoknak köszönhetem azt, hogy ma az lehetek, aki mindig is lenni szerettem volna. Sokoldalúak vagyunk, néha talán túlságosan is, és ez nem minden esetben nevezhető ideálisnak. Meg kellett találnunk azt a formavilágot mind színészként, mind pedig íróként, amellyel azonosulni tudunk.
– Így alakult meg a Ketten a versben elnevezésű formáció is?
L. B.: A Ketten a versben versszínház egyfajta kultúrmissziónk, amelyben a magyar klasszikus és kortárs költészet kincsestárát szeretnénk jobban megismertetni korosztálytól függetlenül mindenkivel.
T. M.: Viccesen úgy is szoktuk nevezni, hogy a mi harmadik gyermekünk. Hosszú út vezetett ahhoz, hogy mostanra egész versszínházi repertoárt hoztunk létre, és különféle tematikájú prózaszínházi, felolvasószínházi produkcióról beszélhetünk. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nincs mögöttünk kőszínház, így a Ketten a versben formáció a saját szellemi termékünket tükrözi. Kezdetben a magunk örömére alkottunk előadásokat, szem előtt tartva a saját küldetéstudatunkat is: a magyar nyelv ápolását. Ez a fajta belső hit a mai napig munkálkodik bennünk, s késztet minket arra, hogy előadásainkkal közelebb hozzuk a nézőket a kortárs és klasszikus szerzőkhöz, írókhoz és műveikhez egyaránt.
L. B.: És bár valóban nem áll mögöttünk kőszínház fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Magyar Írószövetség támogatására mindig is számíthattunk a versszínházak kapcsán.
– Az Irodalmi Jelen 2020-as, júniusi Trianon-emlékszámában a közismert költők és írók mellett az irodalom legfiatalabb képviselőit is megtalálhatják az olvasók. A műfajilag is változatos összeállításból már készítettek egy rövidebb előadást a tavalyi Tokaji Írótáborban, amely az egyik legnépszerűbb programja lett a tábornak. Miben fog eltérni a mostani előadássorozat?
L. B.: A Tokaji Írótábor után Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költő, valamint Varga Melinda József Attila-díjas költőnő felkértek minket, hogy állítsunk össze a lapszámból egy nagyobb terjedelmű előadást. Volt egy elképzelésünk, amely a szokásos versszínházi felálláson alapult, ők azonban szerették volna, ha a lapszám összes, mintegy hatvan szerzője megjelenne az előadássorozat egy-egy kitüntetett pontján. Éppen ezért öt különböző vidéki helyszínre fogunk ellátogatni a júniusi hónap egy-egy napján, ahol felolvasószínházi formában mutatjuk be a klasszikus és kortárs szerzők megjelent műveit.
Számomra meghatározó volt, hogy a lapban szereplő számtalan fiatal írásával is megismertethessük a nézőket, akik a mai, 21. századi fiatalság szemével néznek vissza Trianonra. A fiatal korosztály mellett olyan írók, költők művei is szerepelnek az előadásokban, mint Oláh János, Szőcs Géza, valamint Bogdán László, akik már nem lehetnek köztünk, de gazdag életművük által örökké velünk maradnak.
– Az előadást a különböző generációk alkotásai mellett a műfajilag gazdag, változatos anyag is színesíti, hiszen a versek mellett novellák, elbeszélések, fiktív levelek, fiktív családi naplók is szerepelnek a repertoárban.
L. B.: Így van. Mindemellett esszé is szerepel a műsorban, György Attilának egy nagyszerű írása, amely tovább gazdagítja a már említett műfaji sokszínűséget. Az eltérő műfajú szövegek megkövetelik, hogy gyorsan váltsunk hangnemet a színpadon – éppen ettől lesz számunkra is izgalmas szakmai kihívás a produkció.
– Varga Melinda nem titkolt missziója, hogy közelebb hozza a hús-vér közönséget – koncentrálva a vidéki hallgatóságra is – a kortárs művészetekhez, azon belül is az irodalomhoz. Közösen választották ki a helyszíneket?
L. B.: Végül mi választottuk ki a helyszíneket, amelyek vidéki nagyvárosok, név szerint: Győr, Székesfehérvár, Szolnok, Miskolc, valamint Szeged. Ahogyan azt már korábban is említettem, a Ketten a versben versszínházi programunk egyik alapja, hogy ápoljuk a magyar nyelvet, mindemellett pedig a klasszikustól a kortárs irodalmon át megismertessük a művészetek varázslatát olyan közönséggel is, akikhez nem vagy csak nagyon nehezen jut el a kulturális élet ezen szegmense. Éppen ezért számtalanszor látogattunk el kisebb falvakba, valamint a Jászságba is, ahol egyértelműen tapasztalható volt a kultúrára, a mély és tiszta intellektumra való igény.
T. M.: Úgy gondolom, hogy éppen ezért kért fel minket az Irodalmi Jelen alapítója és főszerkesztője, Böszörményi Zoltán, valamint a Trianon-emlékszám szerkesztője, Varga Melinda, hiszen az előbb említett céljaik megegyeztek az általunk is képviselt hitvallással. Az előadások – Székesfehérvár kivételével – könyvtárakban kapnak helyet, ahol a kávéházi miliő hangulatának megidézésével szeretnénk a közönség érdeklődését felkelteni. Jó magam egy hegedűs szerepében megidézem a kávéházi zenészt, aki a harmincas évek tangózenéjével képes ellenpontozni a téma súlyosságát. Ezek a zenei betétek lehetővé teszik, hogy a közönségnek is biztosítva legyen az a bizonyos „fellélegzés” érzése a mély, s olykor tragikusan tiszta alkotások után. Ugyanakkor ez a kávéházi zenész hölgy képes arra is, hogy leüljön a vendég mellé – akit Balázs testesít meg – s ideáival tovább mélyítsen az alapgondolaton.
– Az előadást is közösen állították össze az Irodalmi Jelen vezetőségével?
T. M.: Az előadás anyagát Varga Melinda állította össze, aki nagyszerűen meglátta a dramaturgia dinamikáját, hiszen összeállításának köszönhetően váltakoznak az ironikusabb, komikusabb anyagok a mély, tiszta lírai hangú költeményekkel. Az érzelmi tónusok váltakozásával a nézők is könnyedebben tudnak kapcsolódni az előadáshoz s nekünk, színészeknek is izgalmasabb, hiszen van lehetőségünk játszani a színpadon. Ezáltal alkalmunk van színezni a műveket iróniával, szarkazmussal, míg a lélekbe ható, tiszta versek elmondásakor egy pillanatra megállunk. Elcsendesedünk. Ilyenkor a nézőtér is velünk együtt érzi át az alkotások súlyát.
– Egyszerűbb vagy inkább megpróbáltatóbb, hogy a való életben férjként és feleségként is helyt kell állniuk?
T. M.: Gyakran visszatérő kérdés ez, talán mert érdekesen hathat a külvilágnak. Balázzsal 15 éve éjt nappallá téve munkálkodunk. Nagyon jó munkatársak vagyunk, ismerjük egymás legapróbb rezdülését is. Természetesen mi is torzsalkodunk időnként a próbák folyamán, de alapvetően nagyon jól tudunk együtt dolgozni, kiegészítjük egymást.
L. B.: Azt fontos kiemelnem, hogy általában jobbító szándékkal torzsalkodunk egymással. Van valami csodálatos abban, amikor az emberek fél szavakból is megértik egymást. Pontosan tudjuk, hogy mit szeretne a másik, és mind a kettőnknek közös a cél: a lehető legjobbat nyújtani az előadások során.
– Fontos kérdés számomra, hogy miként vélekednek a kortárs művészek az irodalom létjogosultságáról. Önök hogyan látják a művészet ezen szegmensének helyzetét, van jövője az irodalomnak?
L. B.: Azt gondolom, hogy a kulcs az élmények átadásában keresendő. A rohanó világban, ahol pár kattintás alatt elérhetővé válik minden az interneten, fontos, hogy élményekkel gazdagítva ismertessük meg a fiatalokkal az irodalom és a művészetek világát. Természetesen ez több energiát is igényel, de úgy gondolom, ez az egyetlen járható útja annak, hogy a mai, fiatal generáció is részesüljön mindabból a csodából, amelyeknek köszönhetően most az vagyok, aki mindig is szerettem volna lenni.
T. M.: Manapság a történetmesélés korszakát éljük. Éhezünk az izgalmas legendákra, krónikákra, vagy jövőbeli mítoszokat találunk ki a jelen megértése helyett. Az előadásainkkal mi is történeteket mesélünk el, csak rendhagyó módon versekkel, irodalmi prózarészletekkel. Olyan történeteket, amelyek nekünk fontosak. Mint például a „darabokra tépett táj”.