Másnap nem mehetek ki a vízhez: azt mondják, az
már nem a kertünk alja, s nem játszhatok ott többé.
Majd megtoldják: ősztől nem koptatja az iskola
csizmám, két karom is kell már a család kenyeréhez.
Kis Teca verse 1920-ból
Édesanyám kiabál: besötétült már a hegy alján,
fussak a házba. Kezében gyászt lobogó nagykendőm.
Én dühösen nézek fel az égre, hiszen most készült
el tutajom, mit a kertek alatt csobogó patakunkon
úsztatnék, négy-öt gyerkőccel, ahogy más estén.
Dördül, villan. Szerteszaladnak mind a barátok.
Egy levelet még feltűzök ladikom tetejére.
Másnap nem mehetek ki a vízhez: azt mondják, az
már nem a kertünk alja, s nem játszhatok ott többé.
Majd megtoldják: ősztől nem koptatja az iskola
csizmám, két karom is kell már a család kenyeréhez.
(Bár kevesebbet szelnek az esték két katonával.
Ritkább lett a teríték, s halkan szól az imádság.)
Mondják azt is, nem vagyok ostoba, apró gyermek:
nem hihetem, hogy a kis tutajomra szögelt üzenet majd
elbukdácsol a tengerhez, s meglátja a bátyám.
Hisz már írtak mind, kik a harcban meg nem haltak…
Mégis bízom. Ám ha az Ég hazaküldi, hogyan lel
ránk? Mert ott, hol a kertkapu nyílt, most zárul az ország.
És a nevünk is máshogy cseng. Magyarok se vagyunk már.
Jancsi öcsém a fakardját hozza: revansot vesz majd,
nőjön csak meg! Édesanyám leteremti szelíden:
nem kell bosszú. Véres földből nem nő áldás.
Több gyerekét nem ereszti halálba, akárki jön értük.
Jól van: nem leszek én se gyerek, se diák, se magyar már…
És vajon embernek meghagynak-e bennünket?
Teca mama verse 2020-ból
Uram, jól ittfelejtettél.
Szép múltú porcelánkészlet
utolsó kis ép darabját:
kidobni még nem akarnak,
történetem már nem tudják.
Íztelenné vált a kenyér,
kilincsemre tett irgalom.
Minden háborút túléltem.
De ezt már nem akarom.
Parkettek
Anyu, honnan tudod, hogyan kell táncolni?
A nyolcvanas évek egyenheverőjén,
fogkrémfoltos hálóingben üldögélek.
Anyám plüssbársony ruhájára gyöngysor lóg,
búcsú vasárnapján bált rendez a kocsma.
Apu jól vezet, én csak lépek vele a
ritmusra, nem nehéz… Ajka málnafényű.
Apró ridiküljében csak rúzs és fésű.
Évtizedek hordalékán át evezek
gyermekkorom megcsappant díszleteihez.
A kocsmák bezártak. Búcsúkor vásár sincs.
Oltópontra szállítom a szüleimet.
Tömött táska: kórházi lelet, gyógyszerek.
Apám kikászálódik az autóból.
Ahogy sétabotját szorítja, új ráncot
hunyorít szeme sarkába a fájdalom:
így se megy… Anyám bal oldalán karolja,
a száját összeszorítja. Most ő vezet.
Zene nélkül lépik a bicegő ütemet.
Álmok
1.
A halál előszobájában ücsörgöm.
Hátamat a hűsítő fémszékhez döntöm.
Zsúfolt váróterem, ülnek még ott páran,
személyiségre szabott, fehér ruhákban.
Egyik barátnőmön rövid, fodros szoknya,
mintha földi kedve tovább bodorodna.
Egy másikon nadrágkosztüm, sportos fazon.
Rajtam földig érő, lágyan omló sifon.
Kissé csodálkozom, tényleg ez voltam én?
Kár, hogy nem vettem észre. Átlibeghettem
volna az egész életemen könnyedén.
2.
Nahát, én, motoron?
Hogy kerültem ide?
Szorítom a kormányt,
szorítom erősen,
lejtő jön, lehajtok,
sikerült, hisz megy ez.
Ott egy domb, tetején
veszettül integetsz,
nyomom hát még jobban,
csak azért is, hogy lásd…
visszaintegetek,
csak várj meg, két kézzel
kalimpálok már, és
mindent elengedek,
megy ez nélkülem is…?
Fent vagyok. Itt álltál…
Hát mégsem te voltál.