Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól.
Péntek délután hatalmas dörgés rázta meg a Fekete-hegy lábánál fekvő Parázsligetet. Még a szomszédos Gesztenyeerdő fái is összerezzentek, néhányan le is ejtették a gondosan nevelgetett terméseiket. De honnan jött ez az eget rengető lárma? Hogy ezt megtudjuk, be kell merészkednünk Parázsligetre, a sárkányok lakhelyére, ezen belül is a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanodába, ami egyre csak zengett a fülsüketítő ordítástól. A rettentő zaj a második emeletről jött, és ha minden bátorságunkat összeszedve végig sétálunk a folyosón, azt is megláthatjuk, hogy egy sarokba kuporodott sárkánydiák keserves zokogása zavarta meg a környék nyugalmát. A hangos óbégatások közepette néha szipogva meg-megtörölte az orrát, majd újabb bömbölésben tört ki. Ha még közelebb lopódzunk hozzá, még a hegyes karmai között szorongatott gyűrött papíron álló feliratot is kiolvashatjuk: Tuba, a Zöld Pikkely Tűzokádó Tanoda diákja a tűzokádó vizsgán ötödik alkalommal is megbukott.
Bizony, Tubának nem ment, amit rajta kívül mindenki, még a legapróbb sárkánygyerekek is meg tudtak csinálni: nem tudott tüzet okádni. Hiába ordított torka szakadtából, legjobb esetben is csak egy apró szikra villant fel, és villámgyorsan el is tűnt. Bezzeg a kistesói! Limbó és Hamu úgy ontották magukból tüzet, mintha csak vulkán lenne a torkukban. Egy apró fújás elég volt akár arra is, hogy felégessenek egy egész erdőt.
Szerencsére nem sok ideje maradt szomorkodni, mert ahogy hazaért, a szülei összetrombitálták a családot, hogy fontos bejelentést tegyenek.
– Nekünk most el kell mennünk és csak késő este érünk haza – jelentette ki az anyukájuk. – Szeretnénk, ha addig te vigyáznál a tesóidra – mondta Tubának, azzal el is tűntek az ajtóban, mielőtt még a három sárkánytestvér levegőhöz jutott volna a meglepettségből.
A ház hatalmasnak és üresnek tetszett Tuba szemében, így eldöntötte, hogy bemegy a szobájába és jó sokáig ki sem jön onnan, hátha sikerül megfeledkeznie arról, hogy elutaztak a szülei. Ám ahogy elindult a lépcső felé, Limbó megragadta a karját és vidám ugrándozásba kezdett.
– Van egy ötletem! – kiáltotta. – Menjünk ki bújócskázni a Gesztenyeerdőbe.
– Igen, menjünk! – örvendezett Hamu a nagyszerű javaslatot hallva, Tuba viszont kissé kétkedve fogadta a felvetést.
– Nemsoká elkezd besötétedni, és olyankor veszélyes az erdő – magyarázta testvéreinek. – Anyu sem engedné már, hogy ilyenkor kimenjünk.
– Az nem baj – harsogták kórusban a kis sárkányok –, most te vagy a főnök, úgyhogy elég az is, ha te megengeded!
Tuba bizonytalanul sandított ki az ablakon. A verőfényes délutáni nap sugarai hívogatóan csillantak meg a gesztenyefák levelein.
– Rendben, menjünk! – vágta rá huncut mosollyal és nagyon büszke volt magára, amiért egy ilyen komoly döntést egyedül hozhatott meg. Alig egy szempillantás telt el és úgy viharzott ki az ajtón a három testvér, mint három zöld ágyúgolyó.
– Mindenki bújjon el! – lihegte Hamu futás közben, és az erdő belseje felé mutatott. – Azt a fát kell megérinteni, ha ipiapacsot akar valaki mondani – tette még hozzá, de a két nagy testvére akkor már izgatottan kutatott a tökéletes rejtekhely után, így ebből már mit sem hallottak.
Tuba egy vastag fa mögött húzódott meg, de aztán észrevette, hogy az egyik ágára kényelmesen fel is tudna ülni, és akkor a magasból kémlelhetné a többieket. Tömzsi karjait a magasba emelte, minden erejével elrugaszkodott, de az ágat nem érte el. Újra nekiveselkedett, majd újra és újra, de mindhiába. Ugrálás közben a farka ide-oda himbálózott, és észre sem vette, hogy többször is arcon csapta szegény öreg gesztenyefát, amíg az rá nem förmedt.
– Ha még egyszer hozzám érsz, megnézheted magad, te neveletlen gyerek! – dörmögte, mire Tuba szégyenkezve húzta össze magát.
– Bocsánat, nem akartam… – suttogta, és a következő pillanatban váratlan kiáltás ütötte meg a fülét.
– Ipiapacs, Tuba, a házsártos vén gesztenyefa mellett! – harsogta Limbó, mire az erdő lakói szinte varázsütésre törtek fel hangos morgolódásban.
– Még hogy házsártos és vén – búgták a fák egymást túlharsogva –, micsoda neveletlenség, ez hallatlan! Ezeket a mai suhancokat már senki nem tanítja meg arra, hogy mi a tisztelet, az én időmben ilyen nem volt, de most! Csak a videójátékok, más nem érdekli őket, látszik is rajtuk – zengték, és a sok dohogás közepette alig győztek helyeselni egymásnak.
Tuba értetlenül állt néhány percig, Limbó pedig büszkén nyugtázta, hogy egyetlen mondatával ekkora felháborodást tudott kelteni. Hamu nem foglalkozott a gesztenyefák zsörtölődésével, inkább az erdő belseje felé vette az irányt, ahová már nem hallatszott el az elégedetlenkedésük.
– Gyertek erre! – kiáltott oda a két másik sárkánynak, akik rögvest követték őt. – Itt játsszunk tovább, ez lesz az új ipiapacsfa! – jelentette ki, és már futottak is szerteszét, hogy újabb búvóhelyek után nézzenek. Tuba ezúttal egy mély gödröt szemelt ki, ami ránézésre pont elég nagy volt ahhoz, hogy jól összegömbölyödve belepréselődjön. Nagyon szemfülesnek kellett lennie, hiszen vesztésre állt, így halkan, lopakodva indult meg a gödör irányába, közben jobbra-balra forgolódott, hátha megpillantja a testvéreit. Mikor már majdnem odaért, settenkedés közben még egyszer hátrafordult. Nagyon halkan ólálkodott, így sem ő, sem Hamu nem vették észre, hogy egyenesen a kis testvére felé tart. Sikerült is pont az egyik fa mögül kilógó farkára rátaposnia. Hamu ijedtében egy hatalmasat ordított és akaratlanul is egy méretes tűzcsóvát lövellt ki a száján, amitől rögtön lángra kapott egy gally. Több se kellett a riadalomhoz, az erdő fái hirtelen olyan kiáltozásban törtek ki, hogy még a Fekete-hegy túloldala is tőlük zengett.
– Huligánok! – rikoltozták. – Aljas csirkefogók, tűnjetek innen! Segítség, az erdő, a gyönyörű otthonunk, mind a lángok martalékává fogunk válni! – jajveszékeltek, a három testvér pedig ijedtében futásnak eredt. Nem is tudták, hogy merre mennek, csak szaladtak a rikácsoló fák között.
Szerencsére hamar meghallották ezt a felhők, így azonnal az erdő fölé gyűltek és megeredtek. Olyan eső szakadt a Gesztenyeerdőre, amilyet Tuba még egész életében nem látott, és a tűz pillanatok alatt kialudt, a fák pedig nyugodtan fellélegezhettek.
Az eső azonban nem állt el. Az ég egyre borúsabb és sötétebb lett, a hidegben pedig már a bújócskázás sem tűnt olyan jó mókának.
– Én most már haza akarok menni – szólt Hamu, amire Limbó egyetértő bólogatással válaszolt, majd mindketten nagytesójukra néztek, hogy hazavezesse őket. Tubának azonban már sejtelme sem volt arról, merre lehet az otthonuk, ráadásul időközben úgy besötétedett, hogy az orra hegyéig sem látott.
– Talán erre lesz – mondta félénken. Elindultak, egy darabig egyenesen bandukoltak, de a nyomát sem látták annak, hogy az erdő széléhez közelednének, így csakhamar irányt változtattak. A sötétben csak az eső szakadatlan kopogását és a sár csattogását hallották, s a félelemtől egyre erősebben szorították egymás kezét.
Néha fel-felmordultak körülöttük a fák, de csak pár gúnyos megjegyzés erejéig, a kiút megtalálásában már nem segítettek nekik.
– Ezek azok? – kérdezte az egyik.
– Aham – felelte flegmán a mellette álló.
– Hallottad mit csináltak? Úgy tudom rugdosták meg ütlegelték az öreg Móric bácsit.
– Igen, és állítólag csúnyán pimaszkodtak, sőt káromkodtak is neki!
– Az semmi! – szállt be egy harmadik az eszmecserébe – Mikor Móric bácsi rájuk szólt, úgy megsértődtek, hogy megpróbálták felgyújtani az erdőt.
– Ez rettenetes, borzalmas, szörnyű! – sopánkodtak kánonban, majd egyikük a három testvérhez fordult és rájuk förmedt – Na, most legyetek olyan nagymenők, ti gátlástalan bajkeverők!
A három testvér csak csendben kullogott az esőben, s mikor már reménytelenül elveszettnek érezték magukat, lekuporodtak a sárba és szorosan összebújtak.
– Nagyon fázok… – szipogta Hamu pityeregve.
– Talán tüzet kellene raknunk – mondta Limbó miközben megsimogatta kistestvérét.
– Eszedbe ne jusson! – vágta rá rémülten egy mellettük magasodó gesztenyefa, így nem maradt más választásuk, mint összeölelkezve melegíteni egymást. Tuba és Limbó úgy ráhajolt Hamura, hogy a legkisebb sárkányra egy csepp eső sem esett, de a sírdogálást így sem tudta abbahagyni.
– Olyan jó lenne otthon lenni… – hüppögte. – Befeküdnék az ágyamba és jól betakaróznék.
– Én pedig behívnám Kóbit a szobámba és simogatnám, hogy a puha meleg bundájával hozzám dörgölőzzön – felelte Limbó.
– Igen, Kóbi bundája olyan jó meleg – tette hozzá álmodozva Tuba. – Ha most ő is itt lenne, biztosan nem fáznánk.
– Hát hívjuk ide! – kapta fel a fejét Hamu.
– Szerintetek megtalálna minket? – nézett testvéreire Tuba bizonytalanul.
– Igen, biztos, hogy megtalálna! – vágta rá a legkisebb testvér. – Mindig megtalálja azt, aki hívja őt, csak nagyon hangosan kell szólni neki.
– De nagyon messze van. Ha én olyan erősen kiabálok, biztos, hogy véletlenül tüzet is okádnék – aggodalmaskodott Limbó.
Több se kellett Tubának. Felállt, nagy levegőt vett és torkaszakadtából ordítani kezdte Kóbi nevét. Néhány fa idegesen kapott ágaival a füléhez.
– Nahát, most meg mi ez a rémes ricsaj? – sopánkodtak. De Tubát nem érdekelte, tovább kiáltozott olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért.
– Kóbi, Kóbi, Kóóóbiii… – szajkózta, majd csendben ültek és várták, hogy megérkezik-e.
– Nem hall minket – állapította meg elkeseredve Limbó néhány perc múlva, de akkor a távolból halk zörgés ütötte meg a fülüket.
– Kóbi, gyere, itt vagyunk – kiabálták lelkesen mindhárman és egy szempillantás múlva a sűrű erdőben felbukkant az ázott, csapzott, bozontos Kóbi. A három kis sárkány örömtáncot járva ugrottak a nyakába.
– Nézzétek! – kiáltott fel váratlanul a középső testvér és az ázott föld irányába mutatott, ahol tisztán kivehetők voltak kedvencük talpának nyomai. – Csak ezeket kell követnünk, akkor hazatalálunk! – harsogta boldogan és már indultak is vissza a lábnyomok mentén. Sietniük kellett, mert az eső gyorsan elmosta a nyomokat, ezért Hamut Kóbi hátára ültették, Limbó és Tuba pedig vele együtt futottak.
A lábnyomok egyre halványabbak és halványabbak lettek, míg egyszer csak teljesen kivehetetlenné vált, merre folytatódnak, de akkor egy vékony fénysugarat pillantottak meg.
– Ott az erdő széle! – kiáltott Tuba és alig egy perccel később már kint is voltak. Boldogan loholtak parázsligeti házuk irányába.
Ahogy hazaértek, sárosan végigcsattogtak a lakáson és egyenesen szüleik hálószobája felé vették az irányt. Ott bemásztak a nagy és puha ágyba és jó szorosan összebújtak. Kakaót szürcsölve megbeszélték mennyire féltek és milyen bátran viselkedtek, közben pedig észrevétlenül álomba szenderedtek.