Fehér Enikő | Mi élünk

Fehér Enikő 2021. június 08., 07:58

Margit meghalt, még nyolcvanhatban, elvitte valami, szívroham vagy autó, olyan mindegy már. Mi élünk. Az álmok nem bánthatnak, nem mehetünk hozzá közel, nem etethetjük, barátkozni sem szabad.

Ördög Noémi: Titania (olaj vásznon, 90 × 140 cm, 2017)

Korty víz. Néha az sem. Lenyeli a tablettákat, felesleges gargalizálni, úgyis félremenne. Csöpög a csap, a kávé kotyog, fülében a vér is dübörög. Meg kell nyugodni, ez a legfontosabb. Margit meghalt, még nyolcvanhatban, elvitte valami, szívroham vagy autó, olyan mindegy már. Mi élünk. Az álmok nem bánthatnak, nem mehetünk hozzá közel, nem etethetjük, barátkozni sem szabad. Szigorúan tilos, ezt írja a határidőnaplójába az aznapi vérnyomás helyett. Aztán listát a teendőkről, szándékosan odaírja azokat is, amiket már megcsinált, legyen mit pipálni. Szedegeti össze a cekkert, kis cetlire írt bevásárlólistát szorongat. Kell vennünk paprikát, paradicsomot, kenyeret, kefirt, és mit is kell még, ja igen, vegyünk szójaszószt, azt múltkor is akartunk, csak elfelejtettük, pedig ki akarjuk próbálni egy ideje, a tévében azt mondták, különleges ízvilágot kölcsönöz az ételnek, erre van szükségünk, legalább addig, míg érzünk ízeket. A bolt előtt leül egy kicsit a parkban, a napsütésben kigombolja a szvettert. Körülötte senki, távolabb babakocsit toló nők főleg. Mikor Margitka még totyogott, idejöttek játszani, bogarat gyűjteni, nevetett, ha véletlenül sárba pottyant a gyerek kis feneke, de nem bőgött, szaladt tovább. Mi is hogy szaladtunk, hű, mint két vadló, hogy befogjuk ezt a kiscsikót, de már nem értük utol. A sárgarépától nőtt úgy meg, hogy szerette, ropogtatta, már nem tudjuk, ki mondta neki, hogy attól tud majd jól fütyülni, így utólag hülyeség volt. Sárgult tőle, a bőre, a körme, tiszta sárga lett, minden, csak nem egészséges. Nem mondtuk neki, hogy nem kéne, csak vettük zsákszámra a répát. Vegyünk ma is, lesz belőle egy jó főzelék. Csúszik a padló a boltban, csoszog, nehogy elessen, fejében hallja, ahogy rászólnak, emeld a lábad, de nem kockáztathat megint, tudja már, milyen kényelmetlen a gipsz és vakarózni se lehet alatta. A kasszáskisasszony nem ismeri fel, pedig mindig megdicséri a haját, ő még ilyen rózsaszínt nem is látott emberi fejen. Nem szabad morogni az újdonságra, dicsérni kell, nem is zsémbeskedik, mint azok ott a szomszédban. Otthon aztán kirámol, de nem a főzeléknek kezd neki, hanem a lecsónak, régebb óta kívánja. Amíg kavargatja, újabb gyógyszer, ez másik, pontosan délben kell bevenni, ha nem veszi be, valami szerencsétlenség történik. Azért jó, hogy itt a szomszédban meghalt a Mári, nem kell mindig attól félnünk, hogy meglop. Nem jön át cseverészni, miközben úgy vizslatja a vitrint, mintha a szemével szuggerálná ki onnan a porcelánt. Annyit beszélt, alig vártuk, hogy valami indokkal lerázzuk. A telefont is csak a harmadik csöngésre tudtuk felvenni, pedig a másodikra kell. Ezért is történhetett a baj, drága Margitka, mi mindig mondtuk neki, hogy körül kell nézni, mielőtt átmegyünk a zebrán. Aztán csak nem hallgatott ránk. Hiányzik nagyon. Megremeg a keze, mikor a lecsóba önti a szójaszószt, az üveg negyede belemegy, pedig csak két evőkanállal akart beletenni az íze végett. Meg hát elég drága is volt. Szed magának, alátétet nem rak a tányér alá, egy ideje nem zavarja a sok karika alakú folt az asztalon. Tunkol, fújja, egészen jó lett ettől a lecsó. Nem tudja, milyen ízt érez, valami sósat, de mégsem, nem édes, az biztos, nem tud tőle úgy lelkesedni, mint a képernyőn a maca. Facsarodik tőle a gyomra egy idő után, muszáj kiszaladnia a mosdóba, kétrét görnyedve könnyít magán. A lecsó maradékát elrakja a fagyra, jó lesz vendégvárónak, ha jönnek a rokonok. Most pedig keresztrejtvényt fejtünk, meg kell nyernünk azt a lapszám-előfizetést, ha eddig nem sikerült, hát majd most fog. Nem szeretjük különösebben a keresztrejtvényt, de muszáj, hogy ne lustuljon el az agyunk, csikorgatni kell azokat a kerekeket. Na, itt is van, ritka női név, hat betű, az esze megáll az embernek, na majd később visszatérünk rá, ugorjunk. Elalszik a fotelben, nem először és nem utoljára, a papucsa lecsúszik a lábfejéről, erre riad fel, a koppanásra a padlón. Egy ideig zavartan keres a tekintetével, aztán megnyugszik, feláll. Közben besötétedett, a bútorok hosszú árnyéka megijeszti, bekapcsolja a tévét. Váltogatja a csatornákat, a humornál köt ki. Hangosan röhög a csöcsös poénokon, aztán elszégyelli magát, átkapcsol. Állatos és utazós műsorokat néz felváltva egészen éjfélig, aztán mivel nem sikerül a képernyő előtt elaludnia, átballag a szobába. Beveszi az altatót, talán többet a kelleténél, és hanyatt dől. Elszámol százig, ezerig, megunja, kimegy a mosdóba, küzd. Mindig is rossz alvók voltunk.