Ki tudja már, te nőknél nőbb,
te kegyetlenebb e napnál!
Mostohább vagy mostanában,
úgy jössz, minthogyha maradnál,
mint akit vers szült, nem anya,
s magáért mindenét föladja!
KI TUDJA
1.
Alig jutsz eszembe, úgy megöregedtem.
Hangodat próbálom, a vers is rekedten
tördeli magát, hogy hívjon, s hanyatlik.
Csak körömig közelít, szádig, hajadig.
Egyszóval: kép vagy, emlék, hasonmás.
A szerelem képtelen. A hasonlat: sommás.
Mert örökös csönd, hallgatás a te házad,
nem kergetőznek a hangok, nem lázad
a szoba, nem hancúroznak huncut évei
a gyerekkornak, csak emberi reményei
a valójában állati, laktathatatlan vágynak,
ahogy eszement, vad képeivel támad
a reggel, az est, az ágy, a test, az utca,
érkezem, távozol, és fordítva, ki tudja.
2.
Ki tudja már, te nőknél nőbb,
te kegyetlenebb e napnál!
Mostohább vagy mostanában,
úgy jössz, minthogyha maradnál,
mint akit vers szült, nem anya,
s magáért mindenét föladja!
Engem is. Kegyetlenné tett.
Már se nélküled, se veled.
Nem így, te máshogy szerettél!
Nem ez álnok csönd a léted,
ahogy én sem így szerettelek!
Átadlak ma a feledésnek.
KEGYELEM
Hogy honnan jövök: tudja a menny!
De már készen álltak a poklok.
Tántorogtam már négykézláb is,
és mindenem csetlett és botlott.
Jöttek-mentek még a szerelmek,
aztán verssé lett mindenikük.
Egyre csak halottabb lettem én,
és már nem vert bennem a szívük.
Késsel kerestem a sajátom,
akár a sebész vagy a hentes.
Visszajárt belém hálni a lélek,
mint helyszín szokott a tetthez
művével s láttam botrányomat,
a pusztulás torkát az estben,
s hogy befejezzem, elvégeztem
azt, de már ott állott az Isten.
Visszaadom a szíved, szót se
szólva, nyersen és féltőn mondta.
Mint a bűn: örökletes a lét,
a bocsánat, mi a vért lemosta!
HÉT HANYATLÓ HOZSANNA
I. M. A.-nak
1.
Ami nem görbíti meg a nappali lázat,
az fellazítja a rendet, fellázítja az éjszakádat,
s amit nem izzadsz ki emlék gyanánt,
az hideglázban, álomban támad,
gyanútlan, gyulladékony gyémánt.
2.
Tíz körömmel kutatok utánad,
megkereslek és megtalállak,
mielőtt újra megtalálsz!
Miféle erő áll mögötted,
vagy ki mögül látsz?
Hogyan vegyülsz, s nem keveredsz,
újból ide? Mi véred vegyjele,
hogy nem oldható fel, hogy kívánlak
megint, és ennyire éget,
hogy szeretlek, hogy szeretsz?
Mondd, Mária, mi ez, ha nem is ért
véget, hogy van mindez,
és mi végett?
3.
Titkoddal együtt kivájlak, lesz,
ami lesz! Fölmutatlak a Költészetnek,
ki nyíltan: anyád, és engem is összevérez,
ahogy anyám is túl közel hordott
a szívéhez: a világnak világíts!
Örökre adtak s örökbe kértek,
de más út, más remény már nincs,
másképp nem mehet tovább,
végem lesz, vagy véged!
4.
Ha átkozódtam, bocsánat,
emberfiakat csak úgy védhet vád,
ha többen és többször szülték!
Nem kísértem az istenséget,
se semminek megszabott készültét!
5.
Mert rettenetes, hogy láttalak újra,
roppant ragyogásban ma éjjelen,
mintha ismét az Úr mutatóujja
tündöklene, hogy: vigyázat!
De már mióta, hogy kérve kérem,
hogy ennyi, hogy vége legyen,
hogy segítsen kérni, élni,
legyen ránk bocsánat!
Hisz Él! Éli, éli! Életem feléli!
Kérem mind, amennyi menny csak van,
vagy csak azt az egyetlenegyet,
mert már annyira összeroskadtam,
hogy mindegy, már bármi
segítsen menni, járni,
hogy menj már, hogy menjek!
Legyen törölve, legyen már külön,
ami végül csak közösködött,
hogy az a világ, ahonnan vétetett,
elnyugodjon és elbéküljön
mindenek fölött!
6.
Hisz ez már igen mélyre mérve,
és mégis messze magasra van rakva,
angyalközi anyaölbe, ki a napra, a fényre!
Kimerni ki merné, a reményre
bízva, hogy lesz erő, szó, lesz rá mérték,
nem dézsa, font, test, vér s lélek,
nem halál és nem is élet, ki tudná,
miféle égi égtáj, évszak, térkép
jelzi, hogy elvész vagy megkerül?
Ki tudná óráját a feledésnek,
mire megáll a béke belül?
Hogy ez a lenti, hintalét,
mi nem enyém és nem tiéd,
s ama fenti, égi sem,
sok csillóvilló égi szem,
hogy csak pislogásuk látod
a milliliomló égiszen,
honnan hozza az álmot?
Testről vált árnyék
jár így, minthogyha vízen,
naponta elhagy, keres
a szívem,
7.
és ez már a játék holtsúlya,
hogy látsz, látogatsz, hogy látlak,
itt vagy, mert itt vagyok, újra és újra.
Ez egy hajdanvolt szerelemnek
valahogy ittrekedt holtága,
amelynek az Úrban maradt,
mert nincs, mert nem lehetett
a nap alatt érintetlen szíve,
melynek hajnalát csak a hold látta,
és alkonyát is csak egy
örök napszállta
végzi be.
RÓZSAVISSZFÉNY
Egy rózsafa hozott haza.
Hallottatok még ilyet?
Bár mit mondjak, itt már a
költészet az én hazám.
Keresztfaállást ácsoltam,
bírni a temérdek rózsaszívet.
Ámult a tömött virágszirmok
már kész baldachinján.
Magam szegeztem, mesterien,
eddig nem történt ilyen
velem még, csak felszökött
valami hajdani emlék,
és nagyon gyorsan kezdett
el kalimpálni a szívem,
mint mikor kész vagy,
és azt hallod: ne menj még!
Bent roppant nyugtalan
voltam, fészkelődtem.
Pedig olyan eget még sehol
se láttam! Nincs is talán.
Csupa halas vizek, kész
lila-kék delfinek a felhőkben.
De onnan el kellett jönnöm.
Üdvözlet innen, Zalán!
Mikor kész volt, fölnéztem,
és megnyílt nekem egy kicsikét:
kereszt alakban sugárzott,
majd mint egy intés, feloldódott,
fényévnyitón vagy fényévzárón
pompázhat ekképp az ég!
Ijedtemben le is fényképeztem,
ezért még bocsánattal lógok.
De egyszer megmutathatom,
hogyha úgy akarja az Úr!
Mégsem oda jutottam haza,
hol élni az, hogy itthon vagyok.
A város hallgat, nevében
végzetem, mert a kereszt: úr!
Látszik valaki még a képen,
de erre a szívem dadog.