Ragyogó kristálypohárból
kristálytiszta vizet ittam:
olyant,
amilyennek képzeltem a lányt,
akit szeretni fogok,
s aki szeretni fog.
Egy pohár víz
Ragyogó kristálypohárból
kristálytiszta vizet ittam:
olyant,
amilyennek képzeltem a lányt,
akit szeretni fogok,
s aki szeretni fog.
Benne mosolygott, remegett a világ...
S nagyon szeretném,
hogy ha van egy maréknyi igazam:
ilyen legyen az is.
Becsüld, halandó
Becsüld, halandó, amíg élek,
szavaim halandó becsét.
Két ember közt legrövidebb
út az egyenes beszéd
Mielőtt
Mielőtt elmegyek, egy s más akad
intéznivaló. Hiszen még nem is szerettelek.
Nem volt idő, mert szeretkeztünk,
dolgoztunk is, biztattuk egymást,
hogy lesz még idő azelőtt.
Lesz idő, óriás szivarból
szennyezhetetlen kékekig
fújni, ki, föl a smogot,
sivalkodni a születőkkel
s meggyilkolódni az áldozatokkal,
hiszen még nem is szerettelek,
csak sivalkodtam s gyilkolódtam,
tanítottam, hogyan kell szeretni,
hiszen még nem is szerettelek.
Élnem adjatok, mielőtt elmegyek!
Nem szabad pucérul látnom a földet,
ölelés után, mely halált szül.
Hiszen még nem is szerettelek!
„Ne nézz rám, hadd enyhüljek meg, mielőtt
elmegyek és nem leszek többé.”
(XXXIX. zsoltár, 14. v.)
Följelentés
Tisztelt Ügyészség!
Szemtanúja voltam,
hogy az illető megszületett,
felnőtt lelkiismeretesen,
elvegyült, kivált, mint írva vagyon,
igyekezett feledni a következő
nemzedékek cinkosát, a halált,
az ismétlődő évszakok
próbáit derekasan kiállta
ismételten; szeretett,
hogy szerettessék, hitt, hogy higgyenek benne,
dolgozott, hogy észrevegyék, ha hiányzik,
s csak olyankor hazudott, ha a remény
a láthatár alá bukott.
Tisztelt Ügyészség, ő nem volt hibás!
saját teste pártolt át a külvilághoz
és a világ, a világ, a világ
rútul elbánt vele és aztán
cserbenhagyta áldozatát.
Kamaszkor
Isteni kamaszok valánk
százhúsz éve, halálunk előtt, születésünkiglen.
Úgy éltünk, ahogy meghalánk,
úgy haltunk meg, amint éltünk vala;
az öregségre csak halál után
került sor – de ez nem bűnünk. Az élők bűne.
A kamasz nem talál ki
értelmetlen halált
(értelmetlen az, miben nem hihet), –
hivők a hit értelmében! Talán
még megirigylitek.
Fölkerestük a harcteret, ha kellett –
még nem volt föltalálva a
hazajáró, összkomfortos halál,
amely válogatás nélkül kijár.
S nem pika elé csupasz mellet!
(Igen, még annak a
bárgyú olajképnek is van igaza
– bármekkora giccs –,
melyen kardja hegyét önvérébe mártván
írja búcsúsorait a fiatal Petrovics!)
– Nos, költő barátaim,
hogy érzitek magatokat
a fejlődés ideiglenes csúcsain?
Kiben maga lelkihez szól
Óh, előrefutós meg visszatérős
lelkem, drága kis ebecském, be félős,
hogy nyomod ottveszik...
(Babits)
Igen, ottvéssz valahol, ott.
Nem löttyedt, híg vasárnapot,
szentfazekak és szentpapok
örömét hizlalandó
az istenségből oly kevés
szorult beléd, mint tyúkba ész,
s akár a test, akivel élsz:
gyarló vagy és halandó.
Szó, lélekül, kijő a számon.
Van kinek és van hova szánnom.
S magam ha néha szánom,
nem vigaszért – csak szólni néktek,
hogy a gyertyák körömig égtek –
mondjunk reá sietve áment,
s ne lássuk, hogy az élet ráment!
Igen, ottvéssz valahol, ott.
Hiszen két félbe a napot:
élő nappalba és halott
éjbe metszvén –
hiába idézlek betűkbe
(ringyó világnak cafka tükre!),
ó, „drága kis ebecském” –
éjhosszankint áldozatod
cserbenhagyni próbálgatod,
így vívódunk egymásba zárva,
hogy mindkettőnk kettősen árva,
holtig nyöghetjük, de az ára
meg sose térül, tudod-e!
Lehelj e vigasztalan betűkre
(ringyó világnak cafka tükre) –
lelkem, halál kurvája, te!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 24-i számában)