Voltak nagy idők, hősies, vérhömpölygő, aranycsörgő, zászlógyűrő idők, mikor a költők azért írtak verseket, hogy a Magyar Nyelv Tündérének áldozzanak szóval-betűvel, élettel-vérrel, hogy a Magyar Nyelv Tündérének uralmát biztosítsák, hogy őt toronymagas, aranyló trónusra emeljék, vagy – de ez csak keveseknek adatott meg – hogy vele boldog világörvénylésben egyesüljenek.
Mivel a magyar nyelv ősnyelv, minek segítségével ki lehet betűzni a gondviselés kifürkészhetetlen akaratát, a kultúrtörténeti anomáliákat, valamint gyógyítani civilizációs betegségeket és újra megtermékenyíteni a túlistentelenedettek cölibált tudatát, sok körüllakó irigykedett a magyarokra, és igyekezett velük nyelvüket elfeledtetni. Ezért voltak itt sokáig ugyanolyan fontosak a költők, mint a hadvezérek: hisz ha azon a nyelven parancsolsz a katonáidnak, mint szomszédod, akivel háborúzol, akkor megette a fene az egészet. Márpedig minden korban a költők voltak azok, akik a magyarokat újra meg tudták tanítani magyarul.
Sajnos, amióta béke van, a költők is eltunyultak, feledték nemes harcuk, és a Magyar Nyelv Tündérének gyönyörűsége helyett inkább Onán ősi bűnét ismételgetik szerzeményeikkel napról napra. Mit nekik ország, ősnyelv meg Tündér! Csak a szóhányásra meg a díjakra hajt e gyülevész had!
Történt hajdanán, hogy valami olyan csúf holdállás volt a Kárpát-medencében, hogy az összes tunya költőnek egyszerre jutott eszébe, hogy ő még nem kapott díjat, ha meg mégis kapott, akkor még nem kapta meg a következőt. Rohantak is egymást taposva, tülekedve, tusakodva a Költőszövetségbe, és éktelenül méltatlankodva, rikoltozva, vonyítva, bömbölve, mellüket tépve és zokogva a díjakat követelték:
– Csokonai-díjat akarok! Ez jár nekem! Ott voltam akkor, amikor lennem kellett, emlékezzetek, testem-lelkem-szavazatom ott volt, és nem csak úgy felszínesen! És sose mondtam senkiről, aki ott volt, vagy aki nem!
– Balassi-díjat akarok! Én megérdemlem! Mindent megtettem ezért, amikor meg kellett tennem, emlékezzetek, meg azért is megtettem mindent, azóta vagyok jóban veled is, meg veled is! Mindig kiálltam értetek, meg az összes többiért is, ha arról volt szó!
– József Attila-díjat akarok! Most rajtam van a sor! Nézzetek rám: hány év, hány kötet, hány gyerek, hány asszony! És nem adtam föl, és nem adom föl, hanem itt, most, annyi év után, ezért, azért, értetek, miattatok! Hogy az Úristenit neki!
– Kossuth-díjat akarok! Nem is értem, min gondolkodtok?! Ismeritek az életművemet, ismertek, mint a nyitott pénzt vagy a rossz könyvet, hát ki nem ismer engem?! Hát mit akartok még, dögöljek meg?! Hát így akartok engem az utókorra hagyni?! Posztumusznak, vagy mi?! Szedjétek már össze magatokat, és nézzetek bele az én hatalmas, művészi, díjváró, díjérdemlő, igazat ragyogó szemeimbe!
A Költőszövetség egy emberként tördelte a kezét, hogy az nem úgy van, meg a szabályok, meg a törvényeket nem ők hozzák. Igazuk is volt, de hát felfokozott érzelmi állapotba lévő költőkkel vitázni meddő. Már azon tűnődtek, hogy inkább kiugranak az ablakon, csak menekedjenek e megalázó helyzetből, mikor a valóság tünékeny fátyola hirtelen széthasadt. A nagy méltatlankodás és illetlenkedés ugyanis erősen megzengette azokat a felső szférákat, ahol a megboldogult nagy magyar költők és más, komoly személyiségek léteznek túlvilági értelemben.
Az emlegetett Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint, József Attila és Kossuth Lajos fényes szelleme és halhatatlan lelke pedig kénytelen volt látni és átélni azt a szörnyű olcsóságot és kufárkodást, mit nevüket bemocskoló utódaik mívelnek a földön. Borzasztó haragra gerjedtek a halhatatlan lelkek, és meg is testesültek legott, hogy rendet tegyenek a dicstelen kuplerájban.
Balassi Bálint fényes szelleme iszonyú szablyájával sarabolta a korcs kortársakat, kik nem voltak restek önös érdekből ajkukra venni nevét. Hullott a hamis költők vére, csontjuk hasadt, húsuk szakadt, szemük kifolyt, s haláluk nem volt dölyfükhöz méltó.
Kossuth Lajos fényes szelleme rettentő pofaszakállával söprűzte le a tévelygő maradékok álszent álorcáját, hogy hús és vér jól begyakorolt mimézise alól előtörjön végre az egót alkotó semmi. Hiába könyörögtek irgalomért a hamis költők, kik nemcsak orcájuk vesztették, de csúfos, meddő életük is e megtorlásban.
József Attila fényes szelleme egy síndarabbal és egy mosóteknővel verte agyba-főbe a nyomába vizelő, hiú önhitteket, kik rég nem látták már önnön orcájuktól a magyar ősnyelvvel viselős, versszülő valót. Roskadtak egymásra a hamis költők, akár egy halom hasított fa, s még így sem értették, mivégre.
Csokonai Vitéz Mihály fényes szelleme pedig mindenkit jól pofán tüsszentett tuberkulózissal, hogy írmagja se maradjon a hamis költők terpeszkedő, kérődző és nyáladzva törleszkedő fajzatának.
Hát így esett a nagy díjmészárlás. A Költőszövetség napokig lapátolta a hullákat.
Ezért a magyar költők közül ma már csak azok vannak életben, akik nem díjért, hanem hitből csinálják.
Te is élsz még, barátom?